2015. október 16., péntek

2. fejezet


Sziasztok! Igen, mint látjátok, újabb fejezet, remélem tetszeni fog nektek :)
+ Szent szalmaszál. 15? 15??? 15. Egy fejezettel elértem a 15 feliratkozót, ami miatt rettenetesen hálás vagyok, imádlak titeket <3

Ha elolvastad írd meg a véleményed, kíváncsi vagyok rá :)

-          Tehát jól értem? Játszottatok egy kicsit a mászókán, majd kiderült, hogy az igazi murin védőpajzs van, Scott majdnem meghalt, de a szőke herceg megmentette, és iderángattatok minket. – magyarázott hevesen Tony.
-          Ha. Ha. – gúnyolódtam a szőke herceges megjegyzése miatt.
     Egy kis vendéglőben voltunk berendezkedve, nem volt benne semmi különleges; sötétbarna, kopott téglafal, a legolcsóbb franciaágy és hozzá tartozó éjjeliszekrény, és a kimaradhatatlan undorító fürdőszoba. Sajnos csak ez a szálláshely rendelkezett szabad szobákkal, így nem volt más választásunk, mint a küldetés további részét a dohos falak közt töltsük. A reggeli félhalottságnak nyoma sem volt senkin, éberek voltunk, mint a vadászó oroszlán. Mivel én fikarcnyit sem értek a fizikához olyan szinten, mint Banner és Stark, így elvonultam egy csendes sarokba, ahol leültem egy bögre teával a kezemben. Elég klassz elfoglaltságnak tűnt nézni a két munkálkodó férfit, de alig két perc után maximálisan beleuntam a látványukba. Forgattam a fejem, valami értelmes elfoglaltságot keresve, a tekintetem pedig Natashán állapodott meg. Már a csatlakozásom után alig fél perccel nagyon jól kijöttünk egymással, ami már csak azért is jó, mert mi vagyunk ketten lányok a csapatban, így nem árt, ha nem tépjük egymás haját minden adódó pillanatban, hanem meg tudjuk osztani egymással azokat a gondolatainkat, amit a többi férfinak nem szívesen kotyognánk ki. Rengeteget edzettünk együtt akkoriban, bár hamar leszoktunk a közös futásról és kondiról, mert én sokkal gyorsabb voltam nála, és mindig be kellett várjam, amit egy idő után kezdtem megunni. Észrevehette, hogy őt vizslatom, mert komótosan felém kezdett lépkedni. Mimikája elég érdekes volt, azt tudtam következtetni, hogy nem csak nekem van mondanivalóm neki, hanem az ő lelkét is nyomja valami. Olyan furán éreztem magam. Mármint nem egészségügyileg, úgy teljesen oké voltam, de nagyon furcsa érzések kerülgettek.
-          Épp beszélni akartam veled. – húzta halvány mosolyra ajkait.
-          Én is.
-          Szerinted – megakadt egy kicsit, mintha zavarban lett volna – nekem lenne esélyem Bruce-nál?
    Annyira meglepődtem a kérdésén, hogy félrenyeltem a teámat, és erősen prüszkölni kezdtem ennek köszönhetően. Natasha és Banner? Nem is tudom. Mindketten viszonylag visszahúzódóak és csendesek, egymás társaságában viszont felszabadultak. Lehet, hogy csak azért hangzott furcsán, mert a büdös életben nem gondoltam volna rájuk úgy, mint egy pár, de így, hogy feltette a kérdést, nem is tűnt olyan lehetetlennek. Lefuttattam magamban a jövőképet, miszerint egymásra találnak, és meg kell valljam, nagyon nehéz volt, hiába rendelkezek mások szerint óriási fantáziával.
-          Nem tudom.
    Kékeszöld szemeiben a tehetetlenség és csalódottság lángolt, ami egyszerre rémisztett meg, és tett kíváncsivá. Azt hittem, hogy előbb házasodott volna össze Tony és Steve, minthogy ő szerelmes legyen bárkibe is a csapatból, de úgy tűnik elég nagyot tévedtem vele kapcsolatban.
-          És, te hogy állsz ilyen téren?
-          Hát, most van éppen valaki, abban sem vagyok biztos, hogy igazi-e, amit érzek, de mindegy, hiszen teljesen lehetetlen a dolog.
     Tekintetem végigtáncoltattam a szobán, és megállapodott a hevesen magyarázó Steven, hosszasan elkezdtem bámulni, nem törődve, ki veszi észre a bámészkodásom.
-          Tényleg? Ismerem? – egy pillanat alatt beragyogta az arcát a mosoly.
-          Talán te ismered őt a legjobban – sütöttem le a szemem.
-          Jézusom. Homoszexuális vagy?
-          Idióta! – röhögtem fel, amiért magára értette.
-          Jó, bocsi – kezdett el nevetni ő is, de rögtön abbahagyta, amikor meglátta, hogy milyen irányba nézek - Na. Ne. Ez most komoly? – nézett felváltva rám és Rogersre.
-          Épp ez az. Nem tudom, hogy komoly-e, vagy sem.
   Összeráncolt szemöldökkel fürkészett engem hosszú percekig, én pedig csak tudatlanul szürcsölgettem tovább a mézes teámat, amit még a recepciónál vettem aranyáron. Egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy a barátnőm már nem volt előttem, hanem sietős léptekkel igyekezett vissza a társasághoz. Megállt bennem az ütő, ugyanis elképzeltem, ahogyan elecseteli a férfinak az előbbi szavaim, még akkor is, amikor tudom, hogy ő nem tenne semmi ilyesmit. Rohantam utána, akár egy eszeveszett, és kissé erősen visszarántottam a karjánál fogva, majd szembefordítottam magammal.
-          Ha bárkinek el mered mondani, befestem a hajad Hulk zöldre, amíg alszol! – vigyorogtam rá fenyegetőn, úgy láttam, vette az adást, mert visszamosolygott rám és otthagyott.
     A fejemben lévő nehezen kiharcolt csendet a gyomrom korgása zavarta meg. Automatikusan a zsebembe nyúltam, ahol szerencsémre lapult pár euró, ami számításaim szerint kitelik néhány zacskós levesre. Az összes ismerősöm ámuldozik, hogy a S.H.I.E.L.D. milyen nagyszerű, és felülmúlhatatlanul jó, közben ételt nem tudnak szállítani nekünk. Fortyogva indultam lefele a rozoga lépcsőn, amit már csak a szellemek tartottak össze. Szép lassan, komótosan sétálgattam utcáról utcára, bármiféle élelmiszerboltot keresve, de nem jártam sikerrel. Nem is tudom, mennyi ideje róhattam Firenze utcáit, amikor megpillantottam egy kisebb zöldségárust. A minimális olasztudásommal megkérdeztem tőle, hogy árul-e tésztát, vagy bármiféle könnyen elkészíthető ételt.  Kezembe nyomott egy  szivárványos csomagolású krémleves port, és meg kell valljam, nem volt túl étvágygerjesztő számomra. Vacilláltam egy sort, mire átnyújtottam a papírpénzt a furcsa fickónak, aki egy nem túl ragyogó mosoly kíséretében szinte kitépte a kezemből azt. Nem kifejezetten örömittasan, de nagyságrendekkel jobb kedvvel lépegettem vissza a motelhez a keskeny sikátoron keresztül. Az érkezésemre senki nem figyelt fel Clinten kívűl, felőlük lehettem volna egy bérgyilkos, esetleg egy szellem, nem törődtek hollétemmel. Végigpásztáztam az apró szobát villanyrezsót keresve, amit meg is találtam az eszméletlenül koszos fotel alatt, és egyáltalán nem vagyok arra kíváncsi, hogyan került oda. Sólyomszem vígan figyelte a köztem és a főzőplatnik folyó háborút, míg feladta, és odajött hozzám, és segített valahogyan beüzemelni azt a vacakot. Megrázott az áram, egy kis seb van a csuklómon, leforráztam magam, de valahogyan nekiálltam elkészíteni a nem sok jót ígérő levest. Szorgosan szórogattam bele a darabkákat, amikor a hátam mögül egy köhintésre lettem figyelmes. Nem fordultam el az ételtől, csak a fejem hangyányit félrebiccentettem, hogy rendesen láthassam a hang tulajdonosát, aki bizalmatlan tekintettel nézett hol rám, hol a készülő ebédre.
-          Akarjam tudni, hogy mi ez?
-          Drágalátos Steve Rogers, bemutatlak az instant, öt perc alatt elkészíthető krémleves pornak. – nevetgéltem halkan.
-          Azt valahogy kitaláltam – emelte fel a zacskót, amit ezek szerint idő közben alaposan áttanulmányozott – de te komolyan ezt akarod a gyomrunkban tudni?
-          Miss Scott,  Jöjjön ide kérem! – szólt felém egy ügynök, aki a műszereket szállította Bannernek.
-          Átvennéd kérlek? – nyújtottam felé a kanalat.
     Félve megfogta a nyelét, és a kezünk egy pillanat erejéig érintkeztek egymással. Mintha valami elektromosság szaladt volna végig az ujjaimon, és a szívemen át, ami másodpercenként vert vagy ezret. Nem. Nem. Ez velem nem történhet meg. Nem érezhetem ezt.
-          Miss Scott!
    Észbe kaptam, hogy még mindig közösen fogjuk az ócska kanalat, így hihetetlen sebességgel kaptam el a kezem, és futottam a csapat irányába. A kijelzőkön számomra teljesen érthetetlen képletek villogtak szorgosan, a két férfi pedig csak kapkodta a fejét köztük. Bruce fél percre hajlandó volt otthagyni a kütyüket, és rám szánni valamiféle időt, aminek eléggé örültem, mert azon a napon teljesen feleslegesnek éreztem magam a – Tony szavaival élve – mászókázás után. 
-          Ki kéne menni megint a kockához, elvileg le tudjuk kapcsolni a pajzsot pár másodpercre, addig el kéne hozni onnan.
-          És ha megint le szeretnék esni onnan? – mosolyodtam el gúnyosan.
-          Ha ezzel azt akarod kérni, hogy Steve is jöjjön veled, akkor a válaszunk nem, mert őrá most itt van szükség.
-          Igen, azt mindjárt gondoltam – fordultam a villanyrezsó felett szerencsétlenkedő férfi felé. – De oké, mindegy, akkor pár perc és jövök.
    Egy kívülállónak eléggé furcsa, vicces lehet ez a természetesség, de mi már teljesen hozzá vagyunk szokva az efféle párbeszédekhez, hiszen nap mint nap olyanok hagyják el a szánkat, hogy „Csak lelövöm, és jövök” vagy „Elviszem a vadászgépedet, délutánra visszahozom” így ez a mondatom sem hatott senkire különösebben. Megigazgattam a fülemben a telefont, és bekapcsoltam, hogy Stark és Banner tudjon navigálni.
x x x
   Rutinos mozdulattal futottam neki az aznap már egyszer igénybe vett kiszögellésnek. Nem törődtem az ujjaimba mélyedő kövekkel, csak elszántan haladtam felfele és tovább. Elegem volt már az egész napból, az egész Teseract-nagytesóból, hiába, tudom mire vállalkoztam a belépésemkor, akkor szívesebben lettem volna otthon, egy bögre kávéval a kezemben, esetleg egy normális munkahelyen. Magamban káromkodtam egy szép kereket, hogy miért kellett az embereknek ilyen rohadt nagy épületet felállítaniuk. A kocka fénye ugyanolyan vizeletszínű volt, mint reggel. Mielőtt közelebb mentem volna hozzá, megkérdeztem a többiektől, hogy kikapcsolták-e már a pajzsot, de még időt kértek. Nem tehettem mást, mint leültem, és vártam a jelzésre. A kő hideg volt, de egyáltalán nem izgatott ez az apró dolog, miszerint megfázom, ha sok ideig tartózkodom rajta.  Úgy éreztem, mintha figyelnének. Sőt, biztos voltam benne, hogy figyelnek. Ide-oda kapkodtam a fejem, de első látásra a tető üresnek bizonyult. Nyugtalanul forgattam a szemem, miközben arrébb fésültem az ujjaimmal a szemembe lógó hajtincseket, amiket a szél szorgosan fújt vissza a helyükre folyamatosan.
-          Eszméletlen, milyen nagyot nőttél. – szólalt meg egy lágy, női hang mellettem.
Hosszú palástját lágyan mozgatta a szellő, kapucnija nem takarta el teljesen az arcát, így láthattam a sötétvörösre kirúzsozott, vékony ajkait. A szívem gondolt egyet, és elkezdett ugrabugrálni a torkom felé a lehetetlen ténytől, miszerint a nő, aki előttem áll, nem más, mint akire gondoltam. A ruhája ujját egy kicsit feljebb húzta jobb karján, így csuklója fedetlen maradt, ahogyan az azon lévő karkötő is. Kismillió közül felismertem volna azt a darabot, hiszen ott csüngött rajtam egy teljesen ugyanolyan szépség. A torkom összeszorult a felismeréstől, a sok év fájdalma egy pillanatban igyekezett felszínre törni, a könnyeim pedig vígan kezdték áztatni a szemem.
-          Anya?


2 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszik a történet! ^-^ Kíváncsi vagyok mi lesz ezek után. (:

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Nagyon örülök, hogy tetszik :)

      Törlés