2015. október 22., csütörtök

3. fejezet

Sziasztok! Először is, mint látjátok, a design átesett némi változtatáson, de még mindig nem ez a végleges állapot, úgyhogy legyetek türelemmel c: Másodjára pedig, ezúton is szeretnék köszönetet mondani a bétámnak Juhász Alexandrának, aki ezt a fejezetet átjavította, és a későbbiekben is ő fogja elsőként megkapni a nyers írást amit majd "nagyítója" alá vet :)
 Na de nem is szeretném tovább húzni az időt, jó olvasást
Bosszúállók! :) 


-          Egész hamar rájöttél – tette keresztbe maga előtt a karjait elismerően.
-          Nem volt nehéz így, hogy viseled a karkötőt.
Hirtelenen azt sem tudtam milyen érzések kerülgetnek. Először végeláthatatlan öröm árasztott el, amit hirtelen harag követett nyomban. Nélküle éltem le a tinédzserkorom, azt hittem meghalt, erre ott állt előttem a Firenzei dóm tetején tőlem alig két méterre. A karjaiba vetettem volna magam, akárcsak tíz évvel ezelőtt, de nem tettem. Hosszasan bámultam a változatlanul gyönyörű szemébe, ami semmilyen érzelmet nem sugallt felém, és talán ez ijesztett meg a legjobban. Két idegen. Semmi más.
-          Hallottam, a barátaiddal errefelé kószáltok. Hogy vagytok mostanság?
Hiába próbálkozott bármiféle barátságosabb alaphangulat felfestésével, egyszerűen nem ment neki. Meg akartam szólalni, de egy árva hang sem jött ki a torkomon. Túl sok emlék tört fel bennem, túlságosan egyszerre. A könnyek vígan el kezdték áztatni a szemem, amíg egy csepp le nem gördült az arcomon, amit több száz követett. Minél jobban koncentráltam a lenyugvásra, annál hangosabban zokogtam. Képtelen voltam feldolgozni, hogy csak úgy, a nagy semmiből előjön és úgy tesz, mintha az elmúlt években végig mellettem lett volna. Képzelődöm. Álmodom. Nincs más magyarázat, megőrültem. Nincs is itt, csak hallucinálok. Egy fél pillanatra sem vettem le a tekintetem a gondosan kifésült vörös hajkoronájáról, amit a szél könnyedén lengetett. Megkíséreltem megtenni felé pár centimétert, de amint megpillantotta, hogy lépni készülök, szemei tágra nyíltak és hátat fordított nekem, majd elkezdett rohanni. Automatikusan utána eredtem, de megcsúsztam, és kibicsaklott a bokám. Sziszegve feltápászkodtam, és igyekeztem utolérni a menekülő anyámat.
-          Kimberly, lekapcsoltuk a védőpajzsot, fogd meg és gyere már! – hallottam Tony hangját a fülesből.
-          Bocs – ziháltam futás közben – most van más dolgom is.
Anya ruhája futótűzként lobogott mögötte, miközben szorgosan szedte egymás után a lábait. Kiabáltam volna, hogy álljon meg, de teljesen elnémultam. Még csodálkozni sem volt időm a gyorsaságán, hiszen nem pár lépéssel járt előttem, hanem már egy teljesen másik háztetőn kóricált, miközben én a tüdőmet kiköpve ugrottam kiszögellésről kiszögellésre. De legalább találtam valakit, aki gyorsabb nálam, hiszen eléggé hozzá voltam szokva ahhoz, hogy a S.H.I.E.L.D.-nél bárkit könnyűszerrel leelőzök futásban, még Rogerst is. Pár másodperc múlva már nem mosolyogtam annyira ezen a tényen, mert anyukám teljesen eltűnt a szemem elől, én pedig lihegve - helyesbítek - krákogva nézelődtem a kis tetőn, ahol szem elől tévesztettem őt. Fel sem fogtam mi történik, egyszerűen elordítottam egy rettentően cifra és cenzúrát kívánó mondatot a levegőbe. Szapora légzésem közepette elkezdtem leporolni a ruhám, ami a rohanás közben alaposan összeszedte a ronda kis koszcsimbókokat. Amikor tekintetem a combomra emeltem, szívrohammal tudatosult bennem, hogy nem látom a testem. Végigtapogattam magam. Megvolt minden porcikám, de nem láttam őket. Ha ez még nem lett volna elég, a telefonon már az egész csapat engem szólongatott, hogy mi van velem és hol vagyok, miért nem fogtam meg a kockát, és társai…
x x x
-          Itt vagyok, hányszor mondjam már el?! – emeltem fel a hangom idegesen.
A hangom hallatára a szobában lévő összes kollégám a fejét felém kapta. Eléggé kimerítő folyamatosan mindenkire figyelni, nehogy eltiporjanak, vagy nekem jöjjenek. Persze mindenki egyből hajthatatlanul mondogatta nekem azt, hogy nyugodjak le, de ezzel csak még jobban felidegesítettek. Fél óra elteltével sem tudtak semmit sem megállapítani, hiszen azóta sem váltam láthatóvá a többiek számára. Ropogtattam a kezem, ami kissé furán jött ki, mert ők csak ijesztő és furcsa hangokat hallottak felőlem és nem értették mit csináltam. Meg sem kíséreltem a fel-alá járkálást, pedig elég nagy akaraterő kellett hozzá, ugyanis én mindig ezt csinálom amikor le kell nyugodnom. Bruce motyogott valami érthetetlen mondatot az orra alatt, ezzel megtörve a kísérteties és hosszú csendet.
-          Hogy mondtad? – fordultam felé.
-         Láthatatlan Nő. – sütötte le a szemét – Tony-val beszéltünk már róla. Afféle sejtátalakítás, aminek hatására képes az illető láthatatlanná válni. Próbálkoztunk már különféle szérumokkal, az összes kísérlet egytől egyig kudarcba fulladt, erre itt áll előttünk. Kissé fura.
Tehát Láthatatlan Nő. Nem is hangzik olyan rosszul.
-          Visszaváltozni már nem fogok? – nevetgéltem kínosan.
-          Nem tudjuk. De annyi biztos, hogy amikor már látható leszel, akkor vért kell vennünk tőled és minden egyéb.
Nem hangzott túl bíztatóan az a „minden egyéb”, de akkor ez volt a legcsekélyebb aggodalmam. Még jó, hogy nem látták az arcomat, különben fogalmam sincs, mit szóltak volna az érdekes mimikámhoz azután, miután találkoztam a sok éve elveszett anyukámmal. Hirtelen teljes nyugalom járta át minden porcikámat és egy halk, tompa búgás kíséretében újra gyönyörködhettem saját magamban. Jó pár zavart és meglepett szempár fúrt lyukat belém, miközben én csak esetlenül álltam az általuk formált kör közepén. Le szerettem volna ülni. Le kellett ülnöm.
-          Oké. Ezt hogy csináltad? – suttogta Natasha.
-          Nem tudom. – temettem a tenyerembe az arcom, miközben helyet foglaltam a kanapén. - Csak úgy megtörtént, ti is láttátok.
-          Mi volt olyan fontos odafent? – emelte fel a hangját alig észrevehetően Tony.
-          Egy kis családi találka.
-          Hogy került ide az édesanyád? – esett le egyből Steve-nek.
-          Fogalmam sincs, oké? Elkezdett futni, én meg üldözőbe vettem természetesen, de elvesztettem. Megint!
Annyira szívesen robbantam volna fel. Nem csak az idegességtől és a vállaimon vígan táncoló problémáktól, hanem még pluszba ott vigyorgott rám egy érzés, ami napról napra erősebb lett, de a mivoltát nem sikerült megfejtenem. Hiába próbáltam elterelni a gondolataimat egy másik irányba, egyfolytában a vörös, szélben lengedező fürtök látványa lobogott előttem. Az érzelmeket tökéletesen leplező tekintet gondolatától kirázott a hideg.  Lehunytam a szemem és elképzeltem, ahogyan megöleljük egymást, mintha az égvilágon semmi se történt volna, eközben pedig egy könnycsepp le kívánkozott gördülni az arcomon, de megerőltettem magam és visszatartottam. Nem akartam sírni a kollégáim előtt. Nem akartam sírni Steve előtt.
x x x
-          Rendben Scott, készen áll? – hallottam az üveg mögül Fury hangját.
-          Igen.
A hatalmas hangár tele volt mindenféle akadályokkal, különböző színű festékes bödönökkel és egy felfújt medencével. A plafon felől kattanások sorát lehetett hallani, ami másodpercről másodpercre hangosabb lett, míg végül már be kellett fognom a fülem, a dobhártyám megóvása érdekében. Óvatosan felpillantottam a borzalmas ricsaj irányába és megpillantottam egy fegyverszerű szerkezetet, csupán a különbség annyi volt, hogy a csöve szokatlanul széles volt és amint belenéztem, meg lehetett látni a benne rejlő tányérokat és plüssöket. A szemöldököm az égig szaladt, miközben hátráltam egy lépést a furcsa masinától. A jobb oldalon található ablak elsötétült, ahol egészen odáig a többieket láttam, ami egy fél pillanatra gyanakvást idézett elő bennem, de nem volt sok időm semmiféle gondolatok kidolgozására a fejemben, mert egy rózsaszín plüsselefánt felém kezdett repülni, elképesztő gyorsasággal. Leguggoltam, felálltam, ugráltam, mindent csináltam annak érdekében, hogy elkerüljem az egyre furcsább, repkedő tárgyakat.

Steve

-          Megőrült? – förmedtem Nick-re – Le akarja lőni az egyik legjobb ügynökét?
-          Ha sikerül lelőnöm, akkor nem a legjobb – rántotta meg a vállát.
A sötétített ablakon keresztül jól láttam, ahogyan Kim sorra kerüli ki a festékbombákat és a felé irányuló székeket és foteleket, amikor megláttam az előbújó gépfegyvert, az izmaim megfeszültek és a tokrom összeszorult, aminek köszönhetően fojtogató érzés fogott el. Karcsú alakja falevélként futott végig a termen, elég furcsa arckifejezéssel. Teljesen természetes volt, hogy az egészből semmit nem értett szegény. Eleinte én sem kapizsgáltam, mit akart ezzel a főnökünk elérni, de minél tovább néztem a lányt, egyre biztosabb voltam benne, mi Fury akarata. A fegyver elsült, odabent biztos fülsüketítő lehetett, de a fülkében, ahol az összes Bosszúálló feszülten figyelte a történéseket hangszigetelt volt, így semmit nem lehetett hallani, ami a tesztelő hangárban történt. Az egész olyan volt, mintha órák alatt játszódott volna le, közben alig két másodperc alatt zajlott le. A golyó Kimberly felé repült, ő a kezét automatikusan, reflexszerűen felemelte maga előtt és megjelent körülötte egy rózsaszínes, lilás, vakítóan fényes burok. A lövedék belefúródott a gömbbe és benne is ragadt, egészen addig, amíg a lány ujjai, majd később az egész kézfeje ellazult és a védőpajzs köddé vált. Az egyetlen mozgó tárgy a földön pattogó töltény volt, mindenki más dermedten bámult hol Scottra, hol az igazgató úrra. Csak ekkor vettem észre szívverésem észveszejtő sebességét, ami a torkomban dobogott és ujjaim görcsösen egymásba kapaszkodtak, elfehéredtek a szorítás hatására. Nem voltam képes egy épkézláb gondolatot összekapargatni, mert a fejemben újra és újra az a jelenet játszódott le, ahogyan Kimberly-t eltalálja a golyó és összeesik. Szerintem nem én voltam az egyetlen, aki hasonló, roppant hasznos elmefoszlányokkal árasztotta el magát, hiszen az egész szobában síri csend uralkodott, ami csak egy jó nagy lapáttal tett az egyébként is komor hangulatunkra.
-     Valaki. Most. Azonnal. Mondja. Meg. Nekem. Mi. a Jó. Büdös. Francot. Csináltam. – jött be a szobába az emlegetett személy, miközben mondanivalóját rémisztően nyugodtan és tagoltan mondta el nekünk.
Félőn mindenki egymásra nézett, értelmes választ kérve a másiktól, de persze nem sikerült összekapirgálni semmit az érthetetlen motyogáson kívül, egyedül Banner őrizte meg a fejét és kezdett el tisztán gondolkodni.
-         Egyszerű erőtér, lehetséges, hogy ez is hozzátartozik az új képességeidhez. – magyarázta a férfi.
-         Pompás – forgatta szemét Kimberly idegesen. – És ez mit is takar pontosan?
Nem csodálkoztam túlzottan az idegességén és türelmetlenségén, a helyzetet elnézve minden ember így viselkedett volna. Nem elég, hogy aznap ha nem kaptam volna el, szétkenődött volna a firenzei aszfalton, de időközben felbukkant a rég eltűnt anyja, aztán pedig láthatatlan lett. Esküszöm, a napokban látott tiniknek készült spanyol szappanoperában nem történt ennyi minden egy epizódban, mint akkor egy nap alatt. Sóhajtva vettem a kezembe a hozzám legközelebb eső tárgyat, ami nem volt más, mint egy krémszínű bögre, amin fekete betűk sokasága szerepelt. Mit sem sejtően kortyolgattam belőle, mert már rettenetesen szomjas voltam és nem akartam elsétálni valahova az Isten háta mögé, hogy vegyek méregdrágán pár deci folyadékot.
-        Steve, miért iszol a bögrémből? – vette ki a kezemből a tárgyat, mielőtt még az utolsó kortyok is lecsúsztak volna a torkomon – Szuper, még van benne – mosolyodott el, majd ő is beleivott és egyáltalán nem zavarta, hogy az édes teán kívül a nyálam is ott volt a szájában.
-          Scott kedvéért lebutítom a fogalmat. Ahogyan már előbb is mindenki megtapasztalta, képes vagy létrehozni egy gömböt, ami erősebb Kapitányka pajzsánál is – ekkor  vigyorogva felém fordult Tony, majd tovább osztotta az észt – és össze tudsz vele bármit roppantani. Nagyjából ennyi.
Mi az, hogy erősebb a pajzsomnál? Az teljesen lehetetlen, hiszen Howard Strak is megmondta, ennél strapabíróbb dolog nem létezik. Eléggé látszódhatott az arckifejezésemen, mit gondolok, ugyanis Kim széles mosollyal a száján lépett aprókat felém közeledve.
-      Nyugi Steve, a frizbid ettől még nem kerül kidobásra – veregette meg a vállam pajkosan –  Jut eszembe, ha más ruha van rajtam, az is ugyanúgy láthatatlan lesz? – fordult a két zseni felé.
-     Nem tudom, gondolom nem. El kell végeznünk néhány vizsgálatot, de mindannyian rettentően fáradtak vagyunk, így nap végére, úgyhogy én most szépen megyek csicsikálni. – Tony szemeit dörzsölgetve lépett hatalmasakat, mi pedig példáját követve elindultunk kifelé az épületből.
Aprót nyögtem, amikor szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy rengeteget kell utazni, mire szeretett motelünkben találhatjuk magunkat, ahol időközben kivettük az összes szabad szobát, szám szerint hármat. A szálláshely nem tartozott a világ legszebb vendéglátó helyei közé, de láttam ezerszer rosszabbat is és amikor belegondoltam, hogy mennyivel jobb dolgom van a penészes plafont bámulni a nyikorgó matracon, mint amikor a földön aludtam azzal a tudattal, hogy a fegyverek sora bármelyik pillanatban megtörheti az éjszakai csendet. Mire átlépte a csapat a Galini’s nevet viselő szállásunk küszöbét, tizenegy felé járhatott az idő, de ez a turistákat és szórakozni kívánókat cseppet sem zavarta, a hömpölygő tömeg a szélesebb utcákon is ezt tanúsította.
Álmosságomnak köszönhetően csak akkor vettem észre egy apróbb bökkenőt, amikor már a 17-es szoba ajtaja előtt álltam tanácstalanul, miután mindenki eltűnt egy-egy ajtó mögött. Egyedül lennék egy szobában? Na, vegyük sorra, Fury és az ügynökök elmentek, csak hatan maradtunk, három szobában, tehát lennie kell velem valakinek… Cipők kopogását hallottam a folyosó vége felől, azonnal a hang irányába fordultam és megpillantottam a felém közeledő szőkeséget. Ó.
-          Ezek szerint egy szobában leszünk.
-          Nagyon úgy néz ki – vontam meg a vállam.
A kulccsal szerencsétlenkedtem egy sort abban az ócska, valószínűleg agyonhasznált zárban, mire végre egy éles, fület nem kímélő nyikorgással kitárult az ajtó. A helyiség nem volt sokkal fényesebb állapotban, mint az, amelyiket először kivettünk a csapattal és a ügynökökkel. A függöny itt az előzőhöz képest nem volt annyira foszlott és büdös, csak bizarr foltok lepték el itt-ott. Az ágy ugyanúgy franciaágy volt és sajnálatomra nem csak két egymás mellé helyezett egyszemélyes, így kénytelenek voltunk egymás mellett aludni. Ahogy láttam, ő sem volt elragadtatva a gondolattól, miszerint körülbelül nyolc órát fogunk eltölteni szorosan egymás mellett, úgy, hogy nincsen köztünk semmi. Mire észbe kaptam, ő már javában folyatta magára a vizet a fürdőszobában. Amikor már egy jó húsz perce áztatta magát, kezdtem türelmetlen lenni, mert át akartam öltözni az egyenruhámból a melegítőmbe és egyszerű pólómba, amit még Fury hozott, de nem öltözhettem át a szobában, mert ugye ha Kimberly pont akkor lép be, akkor egy „csöppet” kínos szituációba keveredtünk volna. Az ő retinája kiégett volna a helyéről, az én méltóságom pedig mínuszokba zuhanna. Így hát nem tehettem mást, mint vártam a hölgyeményre, hogy kitipegjen a szűk, rózsaszín csempével megrakott szobából. Körülbelül fél órát töltött el odabent, de amikor megpillantottam őt a küszöbön, kissé meghökkentem. Elképesztő, hogy az ember nem veszi észre, hogy a kollégájának milyen gyönyörű lábai vannak, pedig már több mint egy éve együtt dolgoznak. Csapzott, víztől egészen sötétbarna tincsei a vállára tapadtak, kezeivel pedig szorosan fogta maga körül az aprócska törülközőt, ami tényleg csak azokat a bizonyos testrészeket hagyta takarásban, minden mást a szemnek ajándékozott. Így történt meg, hogy végigfutattam a tekintetem karcsú, hosszúkás lábszárán, természetesen csak annyi ideig, ameddig nem tűnik feltűnően illetlennek.
Miután ruhát váltottam, kissé zavartan mentem vissza a hálóhelyiségbe. Azt hittem, Kimberly már az igazak álmát aludta, de tévedtem, mert ott ült törökülésben az ágyon, kezében a telefonjával. Megcsóváltam a fejem nemtetszésemet kifejezve a különös masina iránt. Hiába éltem már régóta abban a korban, az úgynevezett okostelefonok közelébe nagyon sokáig nem merészkedtem és amikor a kollégám közölte velem, hogy „igenis szükségem van egy ilyen kütyüre, hiszen anélkül nem lehet élni" a masina csak még jobban unszimpatikussá vált számomra. Mit ne mondjak, nem éppen vagyok egy véleményen a nővel. A S.H.I.E.L.D. furcsábbnál furcsább számítógépeivel még úgy ahogy kijöttem, bizonyos távolságot megtartva, de nincs az a pénz, amiért megvásároltam volna magamnak az óriási képernyővel rendelkező micsodát. Ha bárki megkérdezné, először mi volt antipatikusabb választás számomra első látásra, az, hogy Kimberly-vel dolgozzak együtt, vagy az, hogy pénzt költsek arra a masinára, eléggé nehezen tudnék válaszolni, hiszen mindkét lehetőségtől kifejezetten irtóztam első látásra. Igen, mindenki tudja, hogy mi ketten nagyon nem jöttünk ki a kezdetekkor. Csak egy árva beszólásból indult az egész, aztán pedig már egy épület felrobbanásáig fajult a kettőnk harca. Ott, akkor Hollywoodban történt valami teljes mértékben megmagyarázhatatlan. Valamiféle enyhülés következett be, ami hétről hétre, küldetésről küldetésre jobban oldotta a feszültséget és ellenszenvet, míg egész jól összebarátkoztunk. Milliószor próbáltam bármilyen érthető magyarázatot találni a múltunkra, egyszerűen képtelen voltam a pontos visszaemlékezésre. Bár lehet, hogy nem is lennék kíváncsi a folyamatra, ki tudja, mik játszódtak le akkoriban bennünk.
-  Nézd, trend vagy Twitteren! – nyújtotta felém a telefont, ezzel kizökkentve engem a nosztalgiázásból.
-          És az miért jó nekem?
-          Hát, hogyha sokan tweetelnek egy bizonyos hashtaget, az kikerül a listára, amit az egész világ lát. #aférjemSteveRogers – röhögött, miközben felolvasta azt a bizonyos hashtaget. Hurrá, napról napra okosabb leszek a társaságában.
-          Akarom tudni a részleteket? – mosolyogtam félve.
-   Hát persze! Másfélmillió tweet, szinte mindegyikben megtalálható egy rövid ömlengés a csodálatosan szép szemeidről, a mindig tökéletes hajadról– küzdött a nevető görccsel, majd ismét felém nyújtotta a kütyüt – és a hatalmas – már szinte könnyezett, én pedig változatlanul nem értettem semmit – nem bírom.
Mosolyogva néztem el, ahogyan fetreng az ágyon és visítozik, megint fetreng, majd végül az összekócolódott haját rendbe szedve nyugodott meg. Eközben kezembe vettem a készülékét, ahol valóban ott virított a nevem, rengeteg képpel hozzátoldva, de én egyből kiszúrtam azt, amin annyira hahotázott. Rányomtam óvatosan, a lehető legrosszabbat remélve, majd boldogan konstatáltam, hogy nem robbant fel az univerzum, és semmi bajom, csupán a képet kiadta jobb minőségben, és megpillantottam az alatta elhelyezkedő szöveget. „#aférjemSteveRogers mert szeretem a csodálatos szemeit, és a hatalmas…” Hosszasan meredtem arra a befejezetlen kifejezésre, majd földrengésként tört elő belőlem a nevetés. Úgy nézhettünk ki mint két kisiskolás, akik kissé csökkent értelműek és ehhez hasonló szavakon nevetgélnek felszabadultan. Amikor már mindketten hasfájással nyögdécseltünk a sok kacagástól, észrevettem, hogy tulajdonképpen rettentően álmos voltam. Egy laza mozdulattal hátravetettem magam az ágyon, majd fészkelődtem egy sort annak érdekében, hogy megtaláljam a lehető legkényelmesebb alváshoz való pózt, észrevettem, hogy az ideiglenes szobatársam zavartan kászálódik le az ágyról a takarót és a nagy, koszos párnát maga után húzva letelepedett a földre. Szóltam neki, hogy nyugodtan jöjjön vissza, engem egyáltalán nem zavar a jelenléte az ágyon, csak ne fázzon fel, rám se hederített
-          Kimberly.
Se szó, se beszéd, csak úgy feküdt a valószínűleg nagyon hideg kövön, akár egy duzzogó kisgyerek. Szemeimet megforgatva álltam fel, és sétáltam oda hozzá. A lábammal gyengén elkezdtem bökdösni az oldalát, de válaszul csak egy motyogást hallottam, ami gondolom annyiból állt, hogy neki jó ott ahol van. Nekem pedig nagyon nem volt jó, mert ha ott alszik, akkor másnap mindenki hallgathatja, ahogyan panaszkodik a fájó hátára, rosszabb esetben arra, hogy felfázott. Tépődtem egy darabig, mire leguggoltam hozzá és nemes egyszerűséggel felemeltem és az ágyra helyeztem.
-          Ott maradsz – mosolyogtam, mint egy idióta.
-          Igenis, Kapitány!
Kínos csend telepedett le ránk, miután én is elfoglaltam a helyem szorosan mellette. Fene egye meg a széles vállunkat, szinte összepréselődtünk a keskeny alvó-alkalmatosságon. Hallottam, ahogyan szuszog és ficánkolni próbál a kényelmetlen matracon, így arra tudtam következtetni, hogy az álommanói még messzi vidékeken bandukolnak.
-         Hé. Minden rendben? – vetettem be végül az utolsó eszembe ötlő témát, pedig nagyon nem kellett volna erőltetnem.
-       Pontosan tudod, hogy semmi sincsen rendben most. – fordította felém a fejét, így az arcom alig pár centire volt az övétől.
-          Azt hittem, örülsz az új képességednek.
-      Örülök is, meg nem is. A hátam közepére nem kívánom most ezt az egészet. Holnap meg még kísérleteznek velem egy sort, de nekem egészen mással kéne foglalkoznom.
-    Figyelj. Talán még hasznodra lehet az anyukád keresésében az, hogy tisztában leszel a saját képességeiddel.
-          Oké, ennyiben igazad van, de úgy érzem magam, mint egy kísérleti nyúl.
-          Khm khm.
-          Oké, bocsi – nevetgélt halkan.
A szemeim alig pár pillanattal később több tonna nehézségűnek éreztem, majd megadtam magam és mély álomba merültem. Kimberly-t átölelve.



11 megjegyzés:

  1. Ez egy nagyon aranyos és vicces rész lett. ♡ Amúgy állítólag a pasiknak akkora, amekkora a hüvelyk ujj és a mutató ujj közti távolság. (Nagy kezű férfiaknál azt meg se kell nézni :D) - perverz bosszúálló az olvasó csapatban!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Virááááág :DDDD
      Egyébként köszönöm, hogy elolvastad és kommenteltél <3 És ne aggódj, nem te vagy az egyetlen perverz bosszúálló :D

      Törlés
  2. Jó lett és a twitteres résznél hangosan nevettem a többiek döbbenetére, de nem baj :) remélem hamar jön a folytatás ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Amber! Nagyon örülök, hogy tetszett, és hogy sikerült megnevettetnem téged c: Ha minden jól megy, jövőhét pénteken kirakom a negyediket :)

      Törlés
  3. Szia! Tudom, hogy nagyon sokat késtem, de elkészült a kritika! Megtalálod a blogomon!!:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Semmi baj, már láttam, kommenteltem is, ezúton is köszönöm szépen a rám szánt időt :)

      Törlés
  4. Kedves Petra!

    Bevallom, hogy nem vagyok valami nagy Bosszúállók rajongó, de a te blogod megfogott. Nagyon szépen fogalmazol változatos szavakkal és a helyesírásodban én személy szerint nem találtam hibát! Gratulálok a blogohoz, a design is csodás! Ezentúl olvasód leszek, tűkön ülve várom a folytatást!

    xoxo, Melody

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Melody!
      Köszönöm szépen, leírhatatlanul örülök, hogy elnyerte a tetszésedet :) [Bár a design még alakulóban van, ha minden jól megy, lesz egy saját fejlécem az őszi szünet vége felé ^-^]
      További szép napot! :)

      Törlés
  5. Awww*-* Te írtad nekem, hogy én tudok írni, de akkor én most neked mit mondjak?!:)
    Teljesen bele tudtam élni magam a történetbe, láttam a szemem előtt ahogy Kimberly és Natasha ott ülnek a gépben, stb.
    Új olvasód van, garantáltan!:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Kate!
      *némán visítozik, mint egy degenerált fóka*
      Nagyon örülök, hogy elnyerte a tetszésedet, köszönöm a feliratkozást <3
      Lots of love: P. Beifong

      Törlés