2015. október 29., csütörtök

4. fejezet

Sziasztok! Igen, itt van a negyedik fejezet, remélem elnyeri majd a tetszéseteket, és nagyon szépen köszönöm a 17 feliratkozót, és az 1800+ oldalmegjelenítést, rettenetesen sokat jelent ez nekem <3
Jó olvasást!
Ui: szerintem áttérek arra, hogy csütörtökönként hozom a fejezeteket :D
Ui2: Sajnálom, hogy a vége olyan lett amilyen, nem értem, miért nem lett áttetsző a háttér :(



          -                         -            Oké, nem akarom tudni mi történt itt.
Stark hangjára azonnal felélénkültem, ugyanis nem jelenthetett mást a jelenléte, mint azt, hogy már későre járhat, ha már ő is ébren van. A megérzéseim nem vezettek tévútra, a karórám, amit még este dobtam le az éjjeliszekrényre 10:17-et mutatott. Csak ekkor vettem észre a derekam köré fonódó két izmos kart, aminek látványától kaptam egy enyhe szívrohamot, így kellemesen ébredés után. Nyilván amikor Tony berontott, és megtalált minket így, szokásához híven mindent félreértett. Még én sem tudtam megmondani, hogyan kerültünk ilyen pózba Steve-el az éjszaka folyamán, de azt hiszem, nem is lennék kíváncsi a folyamatra.
Mit ne mondjak, nem voltam éppen vicces kedvemben. A tegnap este emlékképei folyamatosan kísértettek, néha azt kívántam bárcsak ne történt volna meg, olykor pedig, hogy bárcsak több lett volna, mint a valóság. A legfelemelőbb érzés az, amikor próbáltam kihámozni magam a férfi szoros öleléséből, úgy, hogy közben nem akartam felébreszteni őt. Lehetetlen.
                 -            Segítenél levenni őt rólam? – néztem fel Tony-ra dühösen.
                 -            Nem csak, hogy a látványt el kell viselnem, én is szedjelek titeket szét? Naaa… – ingatta a fejét azzal a szokásos Stark mosollyal.
Tény, nem vártam tőle más reakciót, így egyáltalán nem ért meglepetésként a viccelődése, mert valljuk be, valóban félreérthető szituáció alakult ki. Ahogyan végignéztem az egyelőre nyugalmasan alvó Rogers-en, ismételten úrrá lett rajtam az a bizonyos érzés, ami tegnap is vígan kerülgetett, és már akkor sem láttam szívesen a fejemben.
Sajnálatomra voltam olyan „ügyes”, hogy felébresztettem a mellettem szuszogó férfit, de mielőtt még szemeit kinyithatta volna, én nyomban felpattantam az ágyról, és bezsebeltem egy újabb pajkos tekintetet Tony-tól. Mielőtt még szólhatott volna egy szót is, én sebesen a fürdőszoba felé lépkedtem, hogy a hajamat emberibb állapotba hozzam, bár nem láttam pontosan milyen volt, de minden reggel egy szénakazalhoz hasonló, így feltételeztem, aznap sem volt másként. A tükörbe nézve megilletődötten vizslattam tükörképem, ugyanis az általában rendezetlenül álló tincsek akkor katonásan, lelapulva szorongtak egymás mellett, így hozzá se mertem nyúlni, nehogy elrontsam a szokatlan szépségét. Mire visszatértem a háló helyiségbe a reggeli hívatlan vendégünk már nem volt sehol, Steve pedig az ágyon ült, és nézelődött jobbra-balra. Nem volt az egész szituációban semmi különleges vagy említésre méltó, mégis kifejezhetetlenül zavarba jöttem jelenlététől. Hirtelen azt sem tudtam, mi a jó nénikémet csinálok, és csak idiótán elkezdtem gyűrögetni a pólóm alját, miközben tyúklépéshez hasonló méretűeket léptem össze-vissza. Alsó ajkamat harapdálva elmélkedtem azon, hogy mikor, és egyáltalán hol tudnék reggelizni. Ekkor jutott eszembe a tegnap este, amikor elhaladtunk a recepció mellett, aminek a pultjának egyik oldalára egy kis táblára ki volt írva az étkező pontos holléte. Egy halk, fáradt sóhaj kíséretében indultam a folyosóra vezető ajtó irányába, amikor megtorpantam, mert észrevettem a szobában tartózkodó másik lelket.
                 -            Jössz reggelizni? – hangom szokatlanul erőtlennek bizonyult, ami neki is feltűnt.
                 -            Majd később lemegyek, menjél nyugodtan nélkülem – legyintett.
Az ajtót becsuktam magam mögött, és hosszú léptekkel elindultam a földszinten található étkezőbe, bár a szállást elnézve nem remélhettem sok jót az ételkínálattól. Egész jól tájékozódtam ahhoz képest, hogy nem sok időt szenteltem az épület bebarangolására.
                 -            Én a helyedben nem ennék semmit, ami annak a konyhának ajtaján jött ki.
Natasha göndör fürtjei egy nagyon pici copfba volt összefogva, így tökéletesen lehetett látni szeme alatt kirajzolódó karikákat, hiszen nem takarta el őket semmi. Ostoba dolog ezt kijelenteni, de azok a karikák szépen illettek a testhez tapadó sötétlila nadrágjához és szürke, kötött pulcsijához, és ezzel az öltözettel tökéletesen beillett volna egy vintage magazin címlapjára még úgy is, hogy nem nagyon szokott ilyesmi ruhákat hordani.
                 -            Annyira rossz? – vontam fel félve a szemöldököm.
                 -            Hohó, az nem kifejezés – karolta át a vállamat, miközben vigyorgott, mint a vadalma – De a kávé egész jó.
                 -            Na, az most nagyon jól esne, de ahogy téged elnézlek, te sem vetnéd meg az italt. Rosszul aludtál?
                 -            Eléggé.
Az étkezőnek nevezett körülbelül tíz négyzetméteren elterülő szoba egyszerűen förtelmes látványt nyújtott. Mindössze egyetlenegy asztal volt, aminek a terítőjén egy bizarr, vizelet sárga folt éktelenkedett. A szebb napokat látott konyhapulton, ami a bal sarokba volt beépítve, árválkodott egy keskeny tálcán néhány pirítós, és egy adag tojásrántotta, ami első látásra inkább hasonlított egy szétmarcangolt focilabdára. Erkéllyel is büszkélkedhetett a helyiség, legalábbis a koszos, utca felé nyíló üvegajtóból erre tudtam következtetni, de nem is az üvegének piszkossága kötötte le a figyelmem, hanem a nem sokkal arrébb elhelyezett kávégép. Egyáltalán nem értettem, hogyha tudnak egy egész jó állapotú háztartási gépet venni, akkor egy tisztességes takarítót miért olyan lehetetlen felvenni. Abban a pillanatban, amint megpillantottam a sárga masinát, nem létezett számomra más, csak én, és a bögre, amit nemsokára megtöltöttem az általam istenített itallal. Bármiféle gondolkodás mellőzésével indultam meg az erkélyajtó felé. Lassan lenyomtam a kilincset, ami fülsüketítő nyikorgással ugyan, de lefele mozdult, és az ajtó pedig kinyílt. A látvány, ami elém tárult eszméletlen volt.
Amikor megérkeztünk a szállásra, meg sem fordult fejemben, hogy a helynek lehet valami pozitívuma, erre ott volt előttem egy meséket is túlszárnyaló csodaszép kilátás. Egy sziklás kiszögellésre volt ráépítve az egész, keskeny erkély. Jobbról és balról is körülöleltek minket az olíva fák, és különféle bokrok, de még így is tökéletesen rá lehetet látni a városra, amely a késő délelőtti órák ellenére is szokatlanul csendes és nyugodt volt. A régi, romos házak oldalát a napsugarak megvilágították, amelytől egy-egy fehérebb vakolatnál hunyorognom kellett, de egyáltalán nem zavart, az általuk nyújtott látvány így is varázslatos. Ekkor elgondolkoztam a bécsi lakásom leváltásán, hogy odaköltözhessek, de ezek a gondolatok hamar köddé váltak, mert rájöttem, egyelőre nem költözködésre kéne fordítanom azt a hangyányi szabadidőmet, amivel abban az időszakban rendelkeztem. A távolban elterülő hegyek és dombok láttán semennyire sem figyeltem a kezemben szorongatott kávésbögrére, így nem vettem észre, amikor annak tartalma a pulcsimra csordogált. Egy csípős mondatot sikerült visszatartanom, amíg hevesen próbáltam egy szalvétával letörölni a ruhadarabon éktelenkedő barna foltot, ami eléggé hasonlított az étkezőben lévő asztal terítőjén lévőjére. Miután elhárítottam a magamnak okozott apokalipszist, észrevettem Natashát és Clintet, akik jót hahotáztak a szerencsétlenkedésemen, mindezt egy szélben ülve. A férfi egy mosoly kíséretében kivitt nekem egy ugyan kissé rozoga, de aranyos széket, amin nyomban helyet is foglaltam.
                 -            A többiek hol vannak? – vontam fel a szemöldököm, miután az utolsó korty is lefolyt a torkomon.
                 -            Banner és Stark nem sokkal ezelőtt ment vissza a hangárba. – közölte Barton némi titokzatossággal a hangjában.
                 -            Van valami, amiről tudnom kéne?  - fordultam felé gyanakvóan.
                 -            Semmi – rázta meg a fejét, aztán pedig felállt, és sebes léptekkel távozott.
Hosszú másodpercekig meredtem az irányba, amerre elhagyta társaságunkat, és nem tudtam mire vélni hirtelen jött zavartságát, de annyiban biztos voltam, hogy titkol valamit, és nem csak előlem, hanem Romanoff elől is, mert a nőt is alaposan meglepte a viselkedése. Sem kedvem, sem energiám nem volt fél pillanatnál többet agyalni bármin is, csak lehunytam a szemeimet, ezzel kissé lenyugtatva magam, felkészülve az előttem álló kísérletekre. Ó, de természetesen nem volt csönd egy pillanatig se, Natashának muszáj volt bekapcsolnia a telefonján a rádiót, és maximum hangerőre állítani, hogy még véletlenül se tudjak egy pillanat erejéig is kikapcsolódni. Az eszközből érthetetlen, egybefolyó hadarást hallottam, majd minden elhalkult, és felcsendült az egyik kedvenc számom, amit már az első akkordról rögtön felismertem. Radioactive.
Steve
Körülbelül negyed órával Kim távozása után vettem rá magam a felkászálódásra. Sajgott minden egyes porcikám, valódi fájdalmat sokkal inkább valahol nagyon mélyen éreztem, a lelkem legsötétebb bugyraiban. Hetven éve nem éreztem ehhez hasonlót, ami leírhatatlanul megrémisztett, és a Peggy-ről bevillanó emlékképeim csak egy jó nagy lapáttal tettek rá. Keserű szájízzel lépkedtem lefele a lépcsőn, ami minden egyes mozdulatomra fülsüketítően megnyikordult. Még azelőtti este be-be kukkantottam néhány helyre, így könnyű szerrel megtaláltam a nem túl fényes állapotban lévő étkezőnek nevezett helyiséget, aminek egyik ajtaja mögül zeneszót hallottam. Valahogy éreztem, hogy nem Barton hallgatja a muzsikát, hanem a két nő, ők sokkal inkább szeretik ezt a stílust, Clint pedig évente kétszer kapcsolja be önszántából a zenét, akkor is egészen biztosan valami komolyzenei szerzeményt részesít előnyben. Én személy szerint ha tehetem, nem hallgatom ennek a kornak a zenéit, egyszerűen förtelmesek. Hiába hozzátartozik a mai zene ismerése a „felzárkózásomhoz” Dr. Banner szerint, ez is olyan, mint a mobiltelefon, egyszerűen megtartom az örömét másnak. Ezért is vonulok a lehető legtávolabb Starktól és Kimberlytől, amikor ők rockot hallgatnak, ha jól emlékszem, a formáció neve AC/DC. Félreértés ne essék, nem szólom le senkinek a stílusát, mindenkinek van joga azt szeretni, amit akar, de azok a zeneszámok egyszerűen irritálóak számomra. A fülemet tovább hegyeztem, és rájöttem, hogy most egészen más műfajba sorolható mű szól, feltehetőleg maximum hangerőn.
x x x
                 -            Szóval, a terv az, hogy mi begyűjtjük a kockát, a lányok pedig a hangárhoz mennek Bannerékhez? – kérdeztem Clint-től.
                 -            Nagyjából.
A recepció előtti hatalmas fotelekben ültünk, és vártuk Stark vagy Bruce utasítását a továbbiakat illetően. Alig pár másodperccel a párbeszédünk után a két nő kiviharzott a bejárati ajtón, de olyan sebességgel, hogy még felfogni sem volt időnk, hova a nagy sietség. Túl fáradt voltam bármiféle mélyebb gondolatmenet megeresztéséhez, esetleg egy hosszabb társalgás lebonyolításához is túlzottan kimerültnek éreztem magam lelkileg. Éreztem egyszer már ilyet, és mit ne mondjak, nem volt épp kellemesnek mondható. Körülbelül fél éve már, amikor meginogtam Kimberly-vel kapcsolatban, és azt hittem, lehet köztünk valami, sőt, van is. Olyan korszak volt az számomra, amit nagyon nem szívesen hozok fel témaként.
                 -            Hahó, minden oké? – aggodalmaskodott Barton, mire én felkaptam a fejem.
                 -            Persze… csak elkalandoztak a gondolataim.
                 -            Nem tudom hol járhattak, de elég messze. Közben Tony hívott minket, azt mondta elindulhatunk, és jelezzünk, ha lekapcsolhatja.

x x x
Oké, nem éppen a legtüneményesebb dolog ilyesmit említeni, de a kocka, ami világokat pusztíthat el, csodaszép.  Az eszméletlen fénye mellett már csak egyvalamit furcsáltam jobban, az pedig Fury újbóli titkolózása volt, ami nem jelenhetett túl sok jót számunkra, hiszen amikor legutóbb eltitkolt előlünk valamit, amit nem szabadott volna, egy egész falu pusztult el. Mit ne mondjak, nem akartam semmi ahhoz hasonló hibába ötleni, így elhatároztam, hogy amint megszereztük azt az akármit – aminek mellesleg ő még csak a nevét és eredetét sem említette – beszélek a fejével, elvégre én vagyok a Bosszúállók közül a kiemelkedő ember, akinek a szava legnagyobb súllyal esik, vagy valami olyasmi, erre nincsen megfelelő kifejezés. De hiába tervezgettem előre minden egyes szavamat, amit a férfi felé terveztem intézni, amikor még csak a dóm tetejének közelében sem jártunk, hanem csak alig pár méterrel a föld felett evickéltünk. Dóm bérletet nem akarnak adni? Kezdek törzsvendég lenni a vízköpőkön való csüngés közepette.
Másodszorra a kilátás talán még szemet kápráztatóbb volt, mint amikor először jártam odafent Kimberly-vel. Tudom, lehetetlen, elvégre ugyanazok a romos épületekre nyertünk kilátást, ugyanazok a dombok terültek el a messziségben, de valahogy mégis sokkal varázslatosabb volt minden. Megráztam a fejem, ezzel kizökkentettem magam az értelmetlen ábrándozásokból, amire egy küldetés kellős közepén semmilyen szinten nincsen szükségem.
Határozott léptekkel indultam meg a kocka felé, de alig két méter megtétele után hirtelen megtorpantam. Egyszerűnek tűnt. Túl egyszerűnek. Elvégre ki lenne olyan ostoba, hogy egy elvileg féltve őrzött fegyvert, vagy pajzsot, teljesen mindegy mit csak úgy otthagyjon egy tetőn, még akkor is, ha védőburok van rajta. Ennyire elgépiesedtünk volna? Nem vettük észre, hogy a többi küldetésünkkel ellentétben itt csak mentünk a magunk feje után, az utasítások valódi jelentését nem is vettük figyelembe, pedig nem ártott volna.
                 -            Tesztelnek minket – suttogtam magam elé, de Barton még így is meghallotta.
                 -            Hogy mondod?
                 -            Tesztelnek minket. Nem tűnt fel, hogy mindenhez utasításokat adnak nekünk, amíg eddig szabad kezet kaptunk? Még ha nincs is teljesen igazam, valami biztos van a háttérben, nézz már körül. Minden túl egyszerűnek tűnik. Kim édesanyjáról pedig nem is beszélve, mit kereshetett a kocka körül?
Megilletődötten nézett maga elé az íjász, gondolom rengeteg lehetőséget lefuttatott magában, legalábbis belőle ezt néztem volna ki. Vonásai görcsösek voltak, szeme ide-oda forgott, miközben tanácstalanul beletúrt jobb kezével az akkoriban viszonylag hosszúra növesztett hajába.
                 -            Tegyük fel, ez egy teszt. Mit csináljunk, lázadjunk fel? – tárta szét a karját nevetségesen – Figyelj, fogjuk meg, vigyük el, engem már nem érdekel – legyintett.
Nem kérdés, teljes mértékben igazat adtam neki, miszerint nem oszt, nem szoroz a teszt lehetséges fennállása, de még mindig nem voltam túlzottan kibékülve a helyzettel, már csak Clint stílusa miatt is. Ritkán mondja azt, hogy őt ez már nem érdekli, így elég rosszat sejtettem.
                 -            Minden rendben van odahaza? –bukott ki belőlem.
Szemöldökét összehúzta, és nem tudtam, hogy azért, mert ráhibáztam, vagy netán megsértettem ezzel a kérdésemmel.
                 -            A gyerekek kórházban vannak – sóhajtott – semmi komoly, csak csonttörés. Mégis… lelkileg kissé kimerített. De hagyjuk, csak végezzünk ezzel, és menjünk a hangárba, hátha találunk útközben egy kávézót, koffein elvonási tüneteim vannak – nevetett erőtlenül.
Aprót bólintottam, majd az adóvevő készülékemhez nyúltam, ami a fülemben helyezkedett el, óvatosan benyomtam, és megszólaltam, remélve, hogy nem pont akkor mentek ki Bannerék vécé szünetre. Szerencsémre mindketten a laborban tartózkodtak, így egyből válaszoltak is a kérésemre, miszerint lekapcsolhatják a védőburkot a kockáról. Miután bontották a vonalat gyanakodva méregettem a tőlem nem olyan messze lévő tárgyat, aminek csak óvatosan merészkedtem közelébe, nehogy úgy járjak, mint legutóbb.
Nyúltam a kocka felé, de mielőtt még megfoghattam volna, egy kecses, női alak suhant el előttem, és felkapta a tárgyat, én pedig csak bámultam, mint borjú az új kapura. Csak kapkodtam a fejem össze-vissza, azonban az idegen alakot elnyelte a föld, mintha meg sem jelent volna.

5 megjegyzés:

  1. Megint sikerült egy jó részt hoznod, nagyon vártam már! :)
    A fehér kijelölésre pedig tudok orvoslást ;)
    Puszi

    VálaszTörlés
  2. Steve örök kedvencem marad. :D <3 Nagyon jó részlet! (:

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi :) Hát, igyekszem Steve stílusát úgy-ahogy megjeleníteni :D

      Törlés
  3. Nagyon jó lett remélem gyorsan hozod a következőt :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Örülök, hogy tetszett :) Egy hét múlva jön a következő C:

      Törlés