2015. november 25., szerda

5. fejezet - Part II

Sziasztok! Mint látjátok, végre itt van az ötödik fejezet befejezése, és ígérem, megpróbálom magam rendszerezni, hogy ne forduljon elő újabb késés :)
Jó olvasást! 

Lihegtem, a jobb karomon ejtett vágás egyre jobban eláztatta a ruhám ujját, a por belement a szemembe, rövidre fogva minden bajom volt. De semmiféle probléma nem ért fel azzal, amikor láttam a hollófekete hajú férfit édesanyámmal társalogni, míg a kapitány ájultan hevert a földön. Kis helyiség volt ugyan, nem egy tipikus gonosz-főhadiszállás fajta, sokkal inkább egy lepukkant kutatólaborra hasonlított. Csupán két átlagos méretű fém asztalt helyeztek el a helyiségben, összetolták őket és egy furcsa dobozt raktak rá, amiből sárgás fény áradt. A kocka.
-          Még nem találkoztunk. – fordult felém az idegen halvány mosollyal az arcán – A barátjával korábban ismerkedtem meg, anno Németországban. Loki vagyok.
Kezet nyújtott felém, azonban én csak bosszús pillantásommal ajándékoztam meg Lokit. Semmi kedvem nem volt feleslegesen vesztegetni az időm efféle lapos csevejjel. Őszintén kijelenthetem, pont letojtam a férfi kilétét, csak ki akartam hozni onnan a csapattársam, de egyszerűen képtelen voltam összpontosítani a kocka jelenlétében, mintha valamiféle szörnyű zaj uralkodott volna a fejemben.
-          Ő nem a barátom.
Oké, eléggé gyerekes, hogy nekem ennyire tellett abban a helyzetben, de nem akadt jobbnak mondható ötletem.  Kijelentésemre Loki pajkosan felvonta a szemöldökét, visszalépett párat, az asztalhoz fordult. Észre sem vettem a bútoron lévő számítógépet a kocka mögött, amit a férfi használatba is vett, másodpercek leforgása alatt kezdett el pötyögni hevesen, majd a műszert felém fordította. A képernyőn megjelent az egyik régebbi akciónkból pár jelenet, amiről nem is tudtam volna elképzelni, hogy készítettek felvételt.
-          A Bosszúállók szét vannak esve, nincsen meg köztük a harmónia. Legalábbis ha csak az egész csapatot nézzük. De önök – bökött a laptop felé – tökéletesen együttműködnek. Ne nézzen ostobának.
Kár, igazat kellett adnom neki. Minden szempontból. De könyörgöm, attól még, hogy egy akcióban valamilyen módon összhangban voltunk, nem támasztja alá a képzelt romantikus szálakat. Teljes mértékben tisztában voltam a ténnyel, miszerint amit akkor éreztem, nem volt több puszta fellángolásnál.
-          Ó, igazat ad nekem, így van? – nevetett Loki – Sejtettem.
-          Nem. Viszont ha már ennyire személyeskedik, megkérdezhetem, mit csinált az anyámmal?
-          Miből sejti, hogy csináltam vele valamit? Tulajdonképpen ő maga csatlakozott hozzám.  És meg sem kérdezi, mit tettem a barátjával?
Újra rápillantottam a látszólag békésen szuszogó kapitányra, szívverésem egy röpke pillanat erejéig a kelleténél jobban felgyorsult, azonban hamar normális állapotba kerültem.
-          Altató – vontam meg a vállam – Nincs semmi baja.
Loki felnevetett. Eléggé meghökkentem e cselekedet láttán, halványlila gőzöm sem volt, mit vélhetett olyannyira viccesnek.
-          Még.
Mintha minden egy szempillantás alatt zajlott volna le, pedig valójában a jóval több időt vett igénybe a folyamat. Igazából az egész úgy tűnt, mintha az idő egy nagyon rossz játékot űzött volna velem. A férfi kijelentésére akaratlanul is Rogers felé közelítettem, két irdatlan hosszú lépéssel termettem melléje, a robbanást azonban lehetetlennek véltem kivédeni, hiábavalónak tartottam Tony és Bruce hosszas előadását saját képességeimről. Nem az a szokásos tüzes és hangos robbanást kell elképzelni, inkább olyasféle, mint az én erőterem, csak sokkal inkább támadó pozícióban, mintsem védekezőbe. Annyi szerencsém azért adódott, hogy az asztalt – véletlenül ugyan – de felborítottam, így minket alig értek el Loki akármijei. Összeszorított szemmel tűrtem a csapásokat, melyek hatására másodpercről másodpercre erősebbnek éreztem az ujjaim végén a bizsergést, később már átment a zsibbadás fájdalomba és mit ne mondjak, nem volt kifejezetten kellemes dolog.  Kevés hiányzott ahhoz, hogy ott nyomban összeessek, hatalmas szerencse övezett engem, amiért csak akkor rogytak lábaim össze, mikor már a veszély elmúlt, csak a helyiségben uralkodó porfelhő maradt. Olyan gyengének éreztem magam, mint amikor beteg az ember és még a felülést is hatalmas erőfeszítések közepette sikerül véghezvinnie.  Köhögtem egy sort, aminek hála a mellkasomat szúró érzés környékezte meg, mindennek tetejébe a szemembe szállt portól alaposan könnyeztem, esélyem sem volt normálisan látni. Beletelt egy kis időbe, mire úgy igazából le sikerült nyugodnom és a homok kavalkád is úgy-ahogy leülepedett. Szakadozott légzésem hangja majdhogynem visszhangzott, olyannyira csend volt. Óvatosan a változatlanul eszméletlen Steve felé fordítottam fejem, mellkasa egyenletesen mozgott fel-le, ennyi megnyugvásom legalább adódott abban a helyzetben.
Egyből eszembe ötlött, hogy segítségül kell hívnom a többieket, egyedül valósággal lehetetlen kivonszolni őt onnan. Letérdeltem a kapitány mellé, majd mutatóujjammal megnyomtam a fülesem, ezzel hívva a csapatot, de a vonal üres volt. Addig-addig próbáltam csatlakozni, amíg a készülék halk sípoló hanggal jelezte, hogy van valaki a vonalban. Hatalmas szikla esett le a szívemről, amiért volt térerő és nem annak hiánya miatt nem értem el őket.
-          Ide kell jönnötök, gáz van – recsegte a vonal túlsó végén Clint.
-          Oké, de itt is. Rogers jelenleg ájultan hever előttem, azt meg te sem gondolhatod komolyan, hogy én innen elmozdítom. Többiek?
-          Éppen ez a gond. Eltűntek.
Mély lélegzetet vettem, ezáltal biztosan egy jó adag szennyeződést is beszippantottam, de ez igazán mellékesnek tűnt. Már leírhatatlanul elegem volt mindenből, egy hangyányit sem hiányzott a többiek eltűnése, nem mintha normál esetben örömtől túláradóan fogadtam volna a hírt. Megmaradt energiámmal és életkedvemmel szóltam Bartonnak, hogy megoldom Steve kihozatalát, ő foglalkozzon a többiekkel. Amint véget vetettem beszélgetésünknek, felvont szemöldökkel futattam végig tekintetem a látszólag békésen szuszogó férfin, pár kósza tincset pedig a fülem mögé kanyarítottam, hogy ne zavarjanak. Elmélkedtem egy sort, hogyan is lehetne megemelni őt, de még a felébresztése is eszembe ötlött, bár ki tudja mi lett volna, ha felébresztem. Egy perc ismeretség után már a lehető legrosszabbat is kinéztem Lokiból. Végül valamilyen úton-módon, már magam sem vagyok vele tisztában, hogyan, de sikerült ügyeskednem egy sort, tehát a férfi jobb karja immáron vállamon pihent, én pedig szépen lassan belekezdtem a felállásba, miközben szorosan tartottam potyautasom. Ha valaha úgy véltem, gyenge vagyok, a gondolat mit sem ért fel azzal, amit akkor éreztem magammal kapcsolatban, konkrétan megtettem a kapitányt vonszolva kemény öt lépést, le kellett tennem, egyszerűen beleroskadtam. Újra telefonáltam, ellentmondást nem tűrő hangon szóltam bele a készülékbe.
-          Oké, nem érdekel, hol vannak a többiek, de kéne némi izom, mert nekem az nincs.
-          Jól van, megyek.
Ugyebár nem láthattam az ábrázatát, hangjáról csak úgy sütött, hogy végigfutott pár pillanat erejéig arcán egy halovány mosoly.
x x x
-          Jó, itt fogd meg – mutogatott a bal karja felé – Vigyük.
Úgy, hogy kettőnk vállára nehezedett a szó szerinti teher, természetesen nagyságrendekkel könnyebb feladatnak tűnt elvinni a férfit a helikopterhez. Meg kell hagyni, az alagsor lépcsőjénél elvesztegettünk némi időt azzal, hogy kétszer bevertük Steve fejét a falba, nekünk hála a válla pedig elég sokszor ütődődött hozzá az üres fapolcoknak.  De hát természetesen nem juthattunk ki viszonylag zökkenőmentesen, dehogy, a sorsnak bele kellett csempésznie valamily szórakoztató elemet, nehogy akár csak egy pillanatig is unatkozzon. A küszöb, mely nem is említhető túlontúl magasnak lábam útjába állt, ezáltal sikeresen megbotlottam, rántottam magammal a Kapitányt is, azonban Clint talpon maradt, mintha számított volna erre a fordulatra.
Abban a pillanatban visszaszívtam minden rossz dolgot, amit azzal kapcsolatban elharsonáztam magamban, hogy nekem kell cipelnem Rogerst. Rettentően felemelő érzés volt, ahogyan Barton vörös fejjel röhög rajtam, meg se próbált segíteni, csak a falnak támaszkodva tervezte megőrizni higgadtságát, elég kevés sikerrel. Egy kis fészkelődés után morcosan ellöktem magamtól az eszméletlen férfit, nadrágomat leporolgattam és a lehető legbosszúsabban néztem rá Sólyomszemre.
-          Befejezted végre, vagy várjak még egy percet?

-          Bocsi – fojtotta el újabb nevető rohamát – Abbahagytam. Mehetünk.

4 megjegyzés:

  1. *első komment*
    Juj, ne tudd meg, milyen jó volt olvasnom soraidat. :)
    Loki???? Jesszusom!
    Ebből még baj lesz, úgy érzem! :)
    Várom továbbra is a következőket!
    Amber,

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát, nem akartam, hogy Loki megsértődjön, amiért kihagyom a gonoszkodásból! :D *és juj, még mekkora baj lesz*
      Nagyon örülök, hogy tetszett, és köszönöm, hogy kommenteltél! :)

      Törlés
  2. Ez is nagyon jó lett várom a következőt :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm a kommentedet, és örülök, hogy tetszik! Igyekszem a következővel :)

      Törlés