2015. december 30., szerda

7. fejezet

Sziasztok!
Meg is hoztam az új fejezetet, s úgy tűnik, ritkábban teszem őket közzé most már. :(
És annyi hozzáfűznivalóm még lenne a fejezethez, hogy mielőtt bárki elkezdené dühösen ütögetni a szegény billentyűzetet, mert nem tudja, miért tette ezt Kimberly, elmondom, a továbbiakban fog ez kiderülni.
De nem is húznám tovább a szót,
jó olvasást!

Dühösen járkáltam fel s alá, a szó szoros értelmében semmi teendőm nem akadt. Bár ezt megszoktam. Amióta csatlakoztam a csapathoz, rengetegszer fordult már elő, hogy teljesen feleslegesnek éreztem magam, senkinek nem volt szüksége a segítségemre. Vagy Steve szuper-izomzatára és a gyilkos duóra volt szükség, vagy Banner és Stark eszére, Thor pedig ha évente kétszer meglátogatott minket, alaposan elhalmozták teendővel. Én meg mindeközben a kettő „klikk” közt lengtem, tulajdonképpen egyikhez sem tartoztam olyannyira igazán, hiába próbálta Clint és Natasha ezt folyamatosan ellenérvekkel lerombolni, egyszerűen így van. Felesleges vagyok.
Újdonsült képességem talán változtat valamennyit a helyzeten, de a saját gondolataim ugyan azok maradtak, belülről emésztettek szüntelenül. Dühösen levágtam magam az ágyra, és a plafont bámulva folytattam az elmélkedést, amely nem sokkal később átment nosztalgiázásba. Keserű szájízzel emlékeztem vissza az elmúlt egy évre, amikor kisebb küldetéseken vettünk részt (ami alatt azt kell érteni, hogy nem emeltünk városokat levegőbe, pusztán illegális emberkísérletezőket fogtunk el, „némi” bimm-bumm kíséretében). Lényegében már nagyon is hiányzott ez a hevesség, amely átövezte a küldetéseket, nagyon régóta nem vettem részt semmi nagyszabásúban, már épp ideje volt. Persze nem mintha örülnék ennek az egész kialakult szituációnak, de a lelkem mélyén valahol felragyogtam, amiért tudtam, hogy végre igazán hasznomra lesznek a többiek.
-          Megtaláltuk az anyád – rontott be hozzám Clint mindenféle köszönés mellőzésével, a lényegre törve.
Rövid haját gondosan fésülte ki – bár nem is tartom annyira lehetségesnek, hogy azok a tincsek rendezetlenül álljanak, olyan rövidek – szokásos öltözetében volt, ami nála egy fekete testhez simuló pólót, és egy hasonló tulajdonságú fekete nadrágot jelentett.
Kijelentésére összerezzentem, nem is tudtam mit reagálni rá. Annyi kétely és balszerencse után, amely akkoriban ért, már nem is akartam látni. Fel akartam hagyni az egésszel. Nem csupán a keresésével, hanem úgy összességében az egész hősködéssel. Hiába voltam tisztában a kezdetekkor azzal, hogy mire vállalkozok, és a dolog nem pár hónapig fog tartani. Abban a pillanatban is tisztában voltam vele. Az egész életemre kihatott, halálomig nem szabadulok tőle.
-          Hol van? – álltam fel, ezzel a mozdulattal pedig végleg minden kételyemet elsöpörtem a munkámmal kapcsolatban.
-          Hát, van egy kis probléma – nyújtott felém egy kis kapcsolót, ami benyomva kivetítette a falra a videókat és az adatok sokaságát.
Apró, már-már kiolvashatatlan betűk sokasága lepte el egy ideig a képet, majd azok félrevonultak, így már semmi nem zavarhatott engem a videó szemügyre vevésében. Anyám volt rajta. Magát a helyszínt nem tudtam felismerni, a tipikus kertvárosi házak bárhol lehettek. Anya fekete köpenye mögött egy pisztolyt rejtett, de szerencsére nem vette használatba egészen addig, amíg az utca végére nem ért, ahol két öltönyös, meglehetősen komoly küllemű férfi várta. Alig váltottak pár szót, – bár sajna hanggal nem rendelkezett, a pocsék minőség miatt meg sem kíséreltem leolvasni a szájukról a szavakat – mire a nemrég észrevett fegyver már a kezében pihent. A két öltönyös mimikája ijesztően nem sugallt semmit, a szemük se rebbent. Mindhárman lefagyva álltak, teljesen úgy nézett ki az egész, mintha megállítottunk volna egy filmet. Időközben nyugodtan kifújtam a levegőt, amiért a közelben nem tartózkodott senki más, akinek baja eshetett volna. Szüntelenül a pisztolyra szegeződött a tekintetem, csak vártam, hogy a golyó kirepüljön a csőből. De nem történt meg. Anya lassan leeresztette a karját maga mellé, de ezzel a kedélyek nem csillapodtak. A két férfi egy emberként mozdult meg felé, és lőtték le. Akaratlanul is behunytam a szemem, nem akartam látni egy árva momentumot se belőle. Azok a röpke másodpercek, amíg csukva voltak a szemeim, hosszú éveknek tűntek. Ha le kéne írnom az akkori érzéseim egy lapra, valószínűleg üres maradna, konkrétan nem éreztem semmit. Nem tudtam érezni. Mély lélegzetet vettem, egymás után vagy hatszor, de ez sem segített. Éreztem, ahogyan eláraszt valami idegen dolog, szépen lassacskán átjárta testem minden egyes apró szegletét, míg már nem bírtam tovább, robbanásszerűen kitört belőlem.
Sorra roppantak össze a tárgyak a szobában. Az első dolog, amit a már ismerős halványlila réteg körülölelt a fémasztal volt. Eleinte lassacskán lepte el, majd ahogyan egyre jobban beborította, a tempó fokozatosan gyorsult. A fémasztal nyikorgott, a túlontúl ismerős lila köd buzgón falta a porcikáit, mire az csak még fülsüketítőbben jajveszékelt a maga módján. Egyszer csak egy lágy búgás kíséretében a kellemetlen hangok abbamaradtak pár másodpercre, majd mintha csak egy tükröt törnének össze, szilánkokra hullott. Az éles fémdarabok nem repültek messzire, az erőtér változatlanul átfogta, így csak elnyomott koppanásokat lehetett hallani, ahogy az összetört bútor próbált kiutat találni. Még időm sem volt felfogni a történteket, túlzottan lefoglalt az, hogy féljek az elkövetkező történésektől. Szorosan lehunytam a szemem, hogy ne is lássam mit fogok művelni a környezetemmel. Hiszen csak én lehettem, mástól nem származhatott az erőtér.
A hallást nem kímélő, elképzelhetetlenül szörnyű hangok helyett kellemes, szokatlan csend uralkodott a helyiségben. Az enyhe zsibbadás, amely mindig átjárja a végtagjaim az erőm használatakor megszűnni látszott, így csak arra tudtam következtetni, hogy vége. A lehető legrosszabbat remélve nyitottam ki a szemem, s meghökkenve vettem tudomásul a csekély mértékű kárt. Amennyiben egy asztal szilánkokra törése csekély kárnak minősül. Lassan fordítottam Clint felé a fejem, a mozdulatba kissé beleropogott a nyakam, de nem törődtem vele, amint megláttam a férfi tágra nyílt szemeit. Hát, valószínűleg nem volt egy leányálom végignézni, ahogy érzelmeim közepette átrendeztem a szobát.
-          Bocsi.
Egyszerűen nevetségesnek tartottam saját magam, amiért egy egyszerű tőmondattal elintéztem a sajátos "dekorációm" hirtelenjében való elkészítését.
-          Kim... jól vagy? - kérdezte aggódó hangnemben az íjász.
-          Persze - bólintottam, majd mély lélegzetet vettem - Csak beszélni akarok Fury igazgatóval.
Nem volt energiám - kedvem meg pláne nem - kimagyarázni magam, vagy bármiféle okot adni Neki arra, hogy hirtelenjében miért áll szándékomban felkeresni az állítólagos főnököm. Mintha mi sem történt volna, fogtam magam, és hosszú léptekkel az igazgató irodája felé viharzottam. Kavarogtak bennem a gondolatok, hogy miként vezessem fel azt, amit már oly rég óta tervezgettem. Fury, kilépek, mert most olyan kedvem van, pá! Mennyivel könnyebb lenne elmondani.
Tisztában voltam vele, hogy a média előreláthatatlan - de minden bizonnyal hosszú - ideig fog csámcsogni az ügyön. Na, nem mintha annyira érdekelt volna, de kissé elrettentőnek bizonyultak a cikkek címei, amelyeket lelki szemeim előtt láttam. "Kimberly Scott kilépett a Bosszúállókból!" "Láthatatlan Nő nyugdíjba ment!" és társai.
Cipőm monoton kopogása töltötte be az orvosi emelet fő folyosóját. A kórtermek szinte üresek voltak, csak egy üvegezett ajtaján szűrődött ki a lámpafény. Steve.
Lépteim lelassítottam, kíváncsian lestem be a szobába, azt remélve, hogy az igazak álmát alussza, s nem vesz észre. Szép gondolat volt, azt meg kell hagyni. A szuperkatona tökéletes érzékszerveivel természetesen azonnal meghallotta a neszt, amit keltettem, tekintete pedig rögtön rám szegeződött. Igyekeztem leolvasni valamit róla, de a kék íriszek fagyosnak bizonyultak, szinte átdöftek engem.
-          Én csak... köszönni jöttem - nyögtem oda neki, miközben azon tétováztam, bemerészkedjek-e. Végül nem mentem bentebb, a küszöbön toporogtam.
-          Hova mész?
Kérdésére minden előre betervezett mondatom elillant a semmibe, megilletődve néztem vissza rá.
-          Kim. Hova. Mész? - tagolta ellentmondást nem tűrő hangon.
Szemeim könnybe lábadtak, túl sok volt nekem már aznapra. Jobban belegondolva idióta ötlet volt meglátogatni őt, de sajna a szívem úgyis találni fog rá módot a továbbiakban, hogy lássam. Idióta szív. Idióta Bosszúállók. Idióta S.H.I.E.L.D.  Idióta én.
Nem bírtam tovább, cselekednem kellett. A fejem hirtelen kaptam el, hogy a férfi már ne láthassa lecsorduló könnycseppeket. Magamban titkon feltettem a kérdést, miszerint "Ha ennyire akarok menni, miért fáj? Miért sírok?"
A lehető legsebesebben hagytam el a helyszínt, Kapitány további kérdéseit, melyeket utánam ordított, figyelmen kívül hagytam egészen addig, ameddig meg nem hallottam mögöttem mezítláb talpak gyors kapkodását egymás után. Egy szempillantás idejéig megtorpantam, majd tovább is sétáltam, s automatikusan a hátam mögött felemeltem a jobb kezem. Az erőtér eleinte nagyon nem akart összejönni, azonban szerencsére egy kis idő elteltével a lila lepel létrehozása már úgy ment, mint a karikacsapás. Az ujjaim vége szikrázott, majd lavinaként indult meg, a folyosó falaira rácuppant, hamar teljesen el is zárt minket egymástól. Rendkívül erősen kellett koncentrálnom ahhoz, hogy egyben maradjon, s ne hulljon atomjaira, elvégre azelőtt sohasem kíséreltem meg ilyen nagyot létrehozni, ráadásul ennyi ideig. Mire a kórházi részlegből kiértem, beléptem a liftbe, elgémberedett csuklóm megtornáztattam, elmém kiürítettem, nyugodtan fújtam ki a levegőt, amiért nem kellett a továbbiakban ügyelnem arra, hogy Steve ne érjen utol, s ne beszéljen le erről az egészről. Hallgattam a lift gépezetének eszméletlen halk, monoton búgását, miközben a fejem nekitámasztottam az üvegnek. Szakadozott légzésem kezdett stabilizálódni, a fejemben lepörgettem vagy húszféle jövőképet, és mit ne mondjak, egyik sem nevezhető kifejezetten fényesnek. Gondolataim gyilkos mocsarából a csengő húzott ki, ami a lift célemelethez érkezését jelezte.
Ahogyan azt sejtettem, a szemfedeles igazgató ott ült a vezetőkhöz illő, hatalmas fekete bőrfotelben. Arcán egész életemben nem láttam érzelmet megjelenni, így ez akkor sem esett meg másként. Nem féltem, még csak nem is izgultam.
-          Fury igazgató. Ezennel bejelentem, hogy kilépek a Bosszúállókból. A dokumentumokkal pedig ne fáradjon, már intézem. És majd elfelejtettem - torpantam meg, s leszakítottam a nyakamban csüngő medált.  - Ezt megtarthatja. - Ez jelképezte a csapatot. Mindenkinek volt egy ehhez hasonló darabja, de persze a férfiaknak nem ékszer formában. Elléptem az asztaltól. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy az efféle súlyos döntéseket nem lehet ilyen könnyen elintézni.
-          ÜGYNÖK! Ugye tudja, hogy nem léphet ki?
Körülnéztem, rá kellett döbbennem, hogy ha jól ismerem a férfit, minden bizonnyal a szobát már körülvették a fegyveres ügynökök. Ha pedig bármelyik irányba ki mertem volna rohanni, valószínűleg nem ment volna olyannyira simán a dolog, mint ahogyan azt először képzeltem volna. Alapvetően is eléggé őrült hangulatban lubickoltam, erre pedig csak dobtak valamennyit a körülmények.
-          Állítson meg - nevettem fel gúnyosan.
Könnyed mozdulatokkal képeztem erőteret ismételten, majd mikor már kialakítottam egy széles lapot, a két végéhez vezettem a tenyerem, majd egy csővé hajtogattam, akár a rétestésztát. Mély lélegzetet vettem, a karom hevesen előre rántottam, ezáltal pedig a hosszúkás, lila lepel előresuhant, betörte az üveget. Én sebesen a nyomába eredtem, elrugaszkodtam a padlótól, ezáltal egy pillanat alatt a levegőben találtam magam. Zuhanni kezdtem, hiába voltam az ötvenemeletes épület legtetején, a mélység gyorsan közeledett. Most, vagy soha. Ujjaim végén éreztem az akkorra már megszokott zsibbadást, nem pocsékolhattam el az időt, nyomban mozgásba lendültem, a karom ide-oda irányítottam, hogy az erőtér gömb formát öltsön. A lábam beleakasztottam, majd a kezem is, ezzel az összes végtagom ki volt biztosítva. Pár méter volt hátra. Akaratlanul is jó szorosan lehunytam a szemem, összeszorítottam a fogam. Becsapódáskor éreztem, hogy leírhatatlanul beleremeg a köpeny, egy kis ideig gumilabdaként pattogtam vele együtt a földön. Az ujjaim megmozgattam, hallani lehetett az erőtér visszahúzódásának hangját, erőtlenül estem a földre. Csak bámultam az aszfaltot, a felállás gondolatától megborzongtam, el voltam foglalva a saját képességeim csodálásával. Te jó ég. Konkrétan ötven emeletet zuhantam, és semmi bajom nem esett. Felpillantottam az emeletre, ahol nemrég az igazgató intézett felém nem kifejezetten jóindulatú szavakat. Bár tény, én magam sem voltam kimondottan mézes-mázos hangulatban, így igazán nem kéne fennakadnom Fury viselkedésén.

Az emberek körülöttem rohantak hozzám azonnal, senki nem értett semmit. Hiába szokták már meg az ott dolgozók, hogy történnek ehhez hasonló esetek ennél az intézménynél, azonban rólam egészen addig azt hitték, hogy ami a testemet illeti, normális vagyok. Aggódó tekintettel bámultak rám, sokan a kezüket nyújtották, hogy felsegítsenek. Két idegen feje közt megpillantottam a felém tartó fekete ruhás ügynököket, amik már így, távolról sem sugalltak sok jót számomra. Azonnal felpattantam, s eszeveszetten futni kezdtem.  

2 megjegyzés:

  1. Petrám!
    Imádom a fogalmazásod (meg téged is :D), és már nagyon vártam az új részt. Nem kellett csalódnom, nagyon király lett! *.*
    Várom a folytatást :3
    G.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj te :D <3
      Örülök, hogy ez a rész is tetszett, igyekszem hamar hozni a következőt <3
      P.

      Törlés