2016. január 23., szombat

8. fejezet

"Az igazi bajok mindig olyasmik, amik meg sem fordultak a nyugtalan elmédben"

Ajánlott zene olvasáshoz:

Imádom, hogy gyors vagyok. Nem kell soha túlzottan megerőltetnem magam, ha menekülök. Amíg én futok száz métert, addig az üldözőim jó esetben harmincat. Persze mint mindennek, ennek is megvan az árnyoldala. A világ körülöttem elmosódik, szinte semmit se lehet kivenni pontosan.
Elmélkedésem megzavarta a pisztoly jellegzetes hangja, mire én akaratlanul is mély lélegzetet véve láthatatlanná váltam, bár nem mintha egyébként eltaláltak volna, évekig tanultam, hogyan lehet kitérni a gyilkos golyók elől. Megálltam, leültem. Eléggé erősen kellett koncentrálnom a testemre, hogy az a továbbiakban is átlátszó maradjon, máskülönben hamar elkaptak volna. Kevesebb idő alatt értek mellém üldözőim, mint azt először gondoltam. Tanácstalanul forgatták a fejüket, aprókat lépkedtek, percekig néztek minden egyes tárgyat, füleltek, bármilyen frekvenciájú hang reményében. De én csak ültem ott láthatatlanul, és néztem őket szüntelenül. Nem szeretek folyton folyvást menekülni ugyan, azonban akkor nem volt kifejezetten sok választásom, minél hamarabb el akartam tűnni a közelükből. Gondolkoztam is rajta egy sort, hogy miként távozhatok, csak úgy pörögtek a lehetőségek, nem figyeltem a körülöttem zajló eseményekre, így történhetett meg, hogy amíg három ügynök az ellenkező irányba kezdett el sétálni, addig a negyedik hátrált egy lépést, és majdnem elesett bennem. A szívem eszméletlenül kalapált, azonnal cselekednem kellett. Annyi jó legalább volt abban az egészben, hogy nem kellett a továbbiakban az elmém terhelnem a láthatatlanul maradás érdekében, elvégre akkor már minden veszve volt, tudták, hol tartózkodom.
-          Hali! – ajándékoztam meg őket egy tündéri mosollyal, mire azonnal megtorpantak, és összevont szemöldökkel néztek rám. Imádom megtéveszteni az ellenfeleim.
Természetesen kihasználtam a pillanatnyi megilletődésüket, a kezem felemeltem, s egy kicsi, de meglehetősen hasznos erőtér-darabkát feléjük repítettem, mire azon nyomban jó pár méterrel hátrébb estek tőlem. Nem akartam őket bántani, nem tettek ellenem semmi komolyat, csupán a menekülésemben akadályoztak meg. Végtagjaikat leszorítottam a földre, időközben ismételten eltűntem a szemük elől, amíg fél kézzel az erőtéren dolgoztam folyamatosan, addig mindent beleadva futottam befele, a városközpont felé. A szemem sarkából megpillantottam a bevásárlóközpontot, annak irányába fordultam. Nem mintha a tipikus szőke plázacicák közé lennék sorolható, de ahol több ember van, nagyságrendekkel könnyebb elvegyülni, és volt esélyem egy kevésbé feltűnő ruhadarabba átöltözni, így percről percre egyre hívogatóbb lett számomra a létesítmény.
Az utcán – mind mindig – az emberek megajándékoztak néhány nem annyira barátságos pillantással, ahogyan elsétáltam mellettük, azonnal nagy sutyorgásba fogtak, mutogattak, páran fotóztak is. Újabb ok. Újabb ok, amiért el akartam tűnni a S.H.I.E.L.D. kötelékéből. Úgy viselkednek velem, mintha valami híresség lennék, ami ugyan valamilyen szinten igaz, de ez már valóban túlzás, engem nem erre képeztek ki.
x x x
-          Miss Scott, üljön le kérem. Először is elnézést kérek, amiért elrontottuk a vakációját, mielőtt az elkezdődött volna – ült le az asztalhoz velem szembe Nick Fury. Mit ne mondjak, nem volt túl szimpatikus, láttam rajta, hogy folyamatosan titkol valamit.
-          Nem vakációzni mentem – szólaltam meg enyhén élesen – A munka miatt kellett volna Budapestre utaznom.
Megvetően pillantott rám, tisztában volt a ténnyel már jóval azelőtt is, és mindketten tudtuk, hogy nem engedhetjük meg magunknak az időpocsékolást.
-          A CIA-nál remekül teljesít– vett elő a fiókból pár lapot, amin minden bizonnyal az adataim szerepeltek – Egy hónap alatt többször volt sikeres bevetése, mint a kollegáinak összesen. Mégis a fizetése nevetséges, alig tudja saját magát eltartani. Az anyja eltűnt, az apjával alig tartja a kapcsolatot. A barátjával két hónapja szakított, mert nem volt elég idejük egymásra. Nemrég kezdett el gyerekeket korrepetálni angolból a munka mellett, hogy tudjon keresni valamennyit. Engedje meg, hogy megkérdezzem, Miss Scott. Ha a változást tálcán kínálnák, elfogadná?
-          Hű, alaposan utánam néztek. – csaptam össze a tenyerem fintorogva.
-          Miss Scott – nézett rám Fury villámokat szóró tekintettel – Elfogadná?
-          Hallottam dolgokat a S.H.I.E.L.D.-ről… nem túl szép dolgokat. Ha valami ilyesmire szeretne kilyukadni, a válaszom egy határozott nem.
Eközben felemeltem az elém tett poharat, s amíg a szemfedeles igazgató gondolkodóba esett, vígan kortyolgattam az üveg tartalmát.
-          Nos, a Bosszúállók nincsenek teljesen a kezünk alatt, mi csak létrehoztuk őket, szabad lábon vannak.
Kijelentésére félrenyeltem, erősen prüszkölni kezdtem, amit ő szemrebbenés nélkül nézett végig. Az erőteljes köhögés után már valahogy sikerült visszazökkennem a normális állapotba, de még mindig ott élt bennem a meglepettség a Bosszúállók hallatán.
-          Bosszúállók? – néztem rá félve.
-          Szét vannak esve. Képtelenek együtt dolgozni. Ultron pusztulása ide vagy oda, semmi nem változott. Úgy volt, hogy jönnek újak, akik talán majd tudnak javítani a helyzeten, de mind visszautasította. És Ön hogy tesz?
-          Jól értem? – vontam fel a szemöldököm kérdőn, talán kissé gúnyosan is – Azt kéri tőlem, hogy csatlakozzak? Nekem ez mitől lenne jó?
-          Bármilyen fegyverhez és fejlesztéshez hozzáférhet, beköltözhet a Bosszúálló toronyba, ahol természetesen teljes ellátást kap. És csak annyit kérek cserébe, hogy segítse a csapatot.
-          Rendben, de miből gondolja, hogy alkalmas vagyok rá?
-          Jellemezze magát egy szóval.
Gondolkozóba estem, az irodára hosszas csend telepedett, fogalmam sem volt, mit mondhattam volna. Ha azzal az egy szócskával fényesítem magam, lehet, hogy a későbbiekben megbánom. De ez fordítva is igaz. Mély lélegzetet vettem miután megfogalmazódott bennem az az egy nyomorult szó.
-          Kiszámíthatatlan.
-          Köszöntöm Önt a Bosszúállóknál.
x x x

Már csak pár lépés választott el a pláza bejáratától. Vicces. Azért csatlakoztam, mert kiszámíthatatlan vagyok. És ezért is távozom.  Átléptem a kétszárnyú ajtón, megcsapott a bevásárló központok tipikus illata. Körülnéztem, csak úgy nyüzsögtek az emberek, futó pillantást vetettek rám, majd siettek is tovább, befele a még nagyobb forgatag felé. Valaki megragadta a karom, ijedten fordultam hátra, és fogtam meg erősen az illető karját, arra készülve, hogy földre rántom, amiért rám támadt, de megtorpantam. Egy nem kifejezetten „A rosszak csapatában állok, óvakodj tőlem” kinézetű lány állt előttem. Rövid haját gondosan fésülte oldalra, ami még jobban kiemelte kerekded arcát.  Nem akadtak kételyeim, minden bizonnyal engem keresett, legalábbis tekintete erről árulkodott.
-          Mit akarsz? – húztam össze a szemöldököm, miközben arrébb mentünk az egyik mellékfolyosó végéhez, hogy ne legyünk útban a többieknek.
-          Attól függ, te mit akarsz? – vágott vissza élesen.
-          Mi az, hogy én mit akarok? Te kezdtél el rángatni!
-          Jól tudjuk, mi van nálad. Loki is tudja. És ha nem vigyázunk, Thanos is tisztában lesz vele!
Lefagyva bámultam rá, ötletem sem volt, honnan tudhatott erről az egészről. De annyi biztos volt, hogyha már ilyen mélyen van az ügyben, már nem maradhat ki belőle, legalábbis az én érdekemben muszáj elbeszélgetnem vele.
-          Oké – ráztam meg a fejem – Először is. Ki a fene vagy?
-          Zora. Loki menyasszonya.
Steve
Az orvosok percekkel ezelőtt bejöttek, és közölték velem, hogy a mérget sikeresen eltávolították a szervezetemből. Csak ültem szép csendben, magam elé meredtem, a kintről beszűrődő zajok teljesen eltompultak, hála ordító lelkemnek, aki folyamatosan azt parancsolta nekem, hogy az orvosok szavaira fittyet hányva hagyjam el a kórtermet. Ezer meg ezer oka lehetett Kim távozásának, mindegyiken alaposan eltöprengtem, túlontúl valóságosak voltak. Mély lélegzetet véve tápászkodtam fel az ágyról, szörnyen kimerültnek éreztem magam, legszívesebben visszafeküdtem volna aludni, de kíváncsiságom felülkerekedett rajtam.
Hosszú léptekkel közelítettem Lokihoz, aki változatlanul némán maga elé meredt a cellájában, arcán bármiféle érzelem a lehető legcsekélyebb szinten se nyilvánult meg. Tudhattam volna, hogy Kim erre készül, hiszen valahol mélyen mindig is éreztem, hogy valami baja van. Bár sosem gondoltam volna el idáig, de úgy tűnik, nagyobb kalamajkába keveredhetett, mint azt bárki gondolta volna. Meglepetésemre a többiek is ott tartózkodtak, hevesen artikulálva vágtak egymás szavába szüntelenül, érkezésemre mindenki elhallgatott. Nem volt türelmem köríteni.
-          Bárki, aki tudja, hogy Kim miért ment el, az beszéljen.
Semmi. Natasha lesütötte a szemét, egész jól szórakozott cipőjének bámulásával. Senki nem volt kifejezetten szomorú, inkább csak kimerültnek tűntek, amit meg is értek. Az elmúlt hét nagyon zűrös volt, megannyi titok ütötte fel a fejét, és szépen lassan kezdett tisztázódni, amitől mindannyian rettegtünk; kezdtek kicsúszni a dolgok a kezünkből.
-          Szerinted itt lennénk, ha tudnánk? - emelte fel enyhén a hangját Tony.
-          Nálatok sose lehet tudni. - legyintettem bosszúsan.
-          Fury igazgató. Válaszoljon őszintén. Miért vette be a csapatba Kimberly-t? Mi a valódi oka? - nézett farkasszemet Banner az igazgatóval, aki csak hallgatott.
A felettébb feszült csendet Loki nevetése zavarta meg. Egy emberként fordultunk felé, így is fulladozott hahotázástól.
-          Maguk... - hagyta abba, mert ismételten felnevetett - Maguk komolyan nem jöttek rá, hogy nála van a hetedik végtelen kő? 

1 megjegyzés:

  1. ÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ
    *többet is tudtam volna, de nem akartam elkoptatni a billentyűt :)
    Ez valami ESZMÉLETLEN JÓ LETT!!!!!
    És remélem hamar tovább olvashatom, mert már félig oda az összes körmöm :P
    Sok puszi neked ezért :)
    Amber,

    VálaszTörlés