2016. január 31., vasárnap

9. fejezet


Steve
Mindenki mereven bámult az Istenre, aki a helyzetet teljes mértékben kiélvezte, vígan mosolygott vissza ránk. Thor dühösen mordult fel, és indult el.
-          Az lehetetlen. Csak hat végtelen kő van! Az idő, a lélek, az elme, az erő, valóság, az űr. Ennyi.
-          Ó, úgy imádom a tájékozatlan embereket. – nevetett fel.
Csak kapkodtam a fejem, az egészből nem értettem semmit, és úgy tűnik, nem voltam ezzel egyedül. Natasha és Clint is ugyanúgy nem értették a kialakult szituációt, összevont szemöldökkel meredtek hol a két Istenre, hol pedig a verejtékező tudósokra. Bruce és Tony kikerekedett szemmel néztek egymásra, látszólag felfogták azt, amit nekünk nem sikerült.
-          Végtelen kövek? – kérdezte Clint.
-          Anyagok, melyek idősebbek az univerzumnál. Hat – ekkor Thor bosszúsan Loki felé pillantott – Ismétlem; HAT kő, amely jelképezi az univerzumot, és a mindenséget. Külön-külön is képesek bolygókat elpusztítani, és csak a világ leghatalmasabb teremtményei képesek uralni őket.
Mindenki aprót bólintott, én pedig megilletődötten néztem magam elé, azt hittem, ennél azért bonyolultabb a dolog. Bár nagy a valószínűsége, hogy csak a kedvünkért leegyszerűsítették az egészet, és nem fecsérelhettük az időt hosszas magyarázkodással. 
-          Idefigyelj, bátyám. – nézett az Istenre Loki – Megszoktam, hogy nem hiszel nekem. De ha majd a kő elpusztítja a nyomorult kis Földed, gyertek csak nyugodtan sírdogálni hozzám, hadd röhögjek a szánalmas arcotokba!
X X X
Loki kitálalt. Úgy értem, olyan igazából. Noha minden bizonnyal több rejlik e cselekedete mögött, mint puszta feladás, az információk egytől egyig hitelesnek bizonyultak.
Fáradtan ültem - estem - le a székre Natasha mellé, aki összeráncolt szemöldökkel kapkodta tekintetét a monitorok közt.
-          A jelek... teljesen meg vannak zavarodva, lehetetlen bemérni a helyzetét - motyogta a nő.
-          Romanoff, nincs olyan, hogy lehetetlen - mosolygott Tony, miközben épp felöltözött. A páncélba. - Majd szólok, ha van valami! - intett, majd kirepült az ablakon, mielőtt bármit mondhattunk volna.
Kérdőn néztem Natashára, aki nem szolgált nekem semmi magyarázattal, ő sem értette, Tony miért sietett ilyen hamar Kimberly után ahelyett, hogy gondolkodott volna. Bár, tőle nem lehet mást várni. Meggondolatlan, heves, egoista.
Kimberly

-          Zora, nézd, nem akarlak ebbe nagyon belekeverni, még csak nem is ismerlek.
-          Kimberly. Tudok a hetedik végtelen kőről, a képességedről, és egy bizonyos dokumentumról, amit már nagyon fontolgatnak a kezetekbe adni. Mélyebben vagyok a ganéban, mint te, basszus!
-          Milyen dokumentum?
-          Sokovia Accords. Nem mond neked semmit?
-          Sokovia.... Ultron... - töprengtem hangosan.
-          Zora kikerekedett szemmel az égre pillantott, amin egy füstcsík éktelenkedett. Tony.
-          Figyelj, bármennyire is hihetetlennek tűnik, egy oldalon állunk. Én is olyan vagyok, mint te, engem is ugyanúgy regisztrálni akarnak, mint téged, de már így is túl sokat mondtam. El kell innen tűnnöm - hadarta, s azon nyomban futásnak eredt, én pedig a pillanatnyi kábulattól megszólalni is elfelejtettem. Csak megilletődötten bámultam utána, amikor egy hangos csattanást hallottam a hátam mögül, de nem fordultam meg. Tony óvatosan a vállamra tette a kezét, bár igyekezett fesztelen maradni, éreztem, hogy nem nagyon megy neki.
-          Tudod, ilyet nem illik csinálni. A frászt hoztad a csapatra.
Megfordultam a tengelyem körül, a férfi szemébe néztem, s igyekeztem nem pánikrohamot kapni.
-          Tony, kérlek. Nem szabad... nem szabad a közeletekben tartózkodnom!
-          Kim! Tudunk az Álom-kőről. Bár még vannak homályos foltok Lokival kapcsolatban, az ügy nagyjából megoldódott. Jött egy... nagyobb baj időközben.
Erre viszont már felkaptam a fejem.
-          Várj, kitalálom. - hadartam - köze van Sokoviához.
-          Igen - hőkölt hátra meglepetten - Honnan tudtad?
-          Öhm... hosszú. Már átnyújtották a dokumentumot?
-          Nem. És senki nem tudja, mi van benne.
Lesütöttem a szemem, miközben tétováztam, hogy elmondjam-e azt a bizonyos regisztrációs dolgot, amiről Zora, de nem lehettem biztos a hitelességében.
Nem tudtam - mellesleg nem is nagyon akartam - mondani semmit, csak körbe-körbe nézelődtem, amíg Tony feltehetőleg a többiekkel beszélt. Futni akartam, csak diszkréten eltűnni a Földről, hogy ezzel a rám nehezedő felelősségek semmivé legyenek. De nem tettem. Mert saját gondolataim sűrű ködén átláttam, s rá kellett döbbennem; attól még, hogy nem én vagyok a csapat legékesebb tagja, szükségük van rám.
-          Kim. - szólalt meg Tony - Igen, nem vagyunk teljesen tisztában a kővel. Igen, néha tényleg úgy tűnik, hogy nem vagy a csapat teljes jogú tagja. Pedig nem így van. Fontos vagy nekünk, most pedig nem csak értünk kell visszajönnöd. A világ változatlanul szuperhősként tart számon, ezen nem változtat az, hogy éppen Bosszúálló vagy, vagy sem. Minden egyes szuperhőst odarendeltek Washingtonba. Két napunk van, Kim, és ez alapjáraton nem jelent jót, ha már a kormány beleavatkozik a mi dolgunkba. Még a két bogárnak is szóltak.
-          Hangya és Darázs? - kérdeztem meghökkenve. Persze, hogy nekem ez jön át először, az agyam a stresszhelyzetekre úgy van beállva, hogy a lényegtelen információkat fogadja be. Egyenesen nagyszerű.
-          Igen. - közelebb jött hozzám egy lépéssel, alig volt köztünk húsz centi - Figyelj. Ez egyáltalán  nem így működik, nem léphetsz ki. Emlékszel, amikor egy évvel ezelőtt az egyik edzésen frászt kaptál attól, hogy le kell futnod Rogerst, vagy amikor az első bevetéseden zuhantál kétezer métert, és utána ki akartál lépni? Megértettük. De nem hagytuk, hogy elmenj. Emlékszel? Lefutottad Rogerst, és elmentünk utána piálni. Nem tartott ez sokáig. És hé. Bármit hoz majd a nyakunkba ez a dokumentum, én mindig itt leszek a hülye fejed mellett. Úgyhogy egyezzünk meg abban, hogy te nem kószálsz el mindenhova, én pedig nem fogok többet így érzelegni, és ez is titok marad, oké? – emelte fel fenyegetőnek szánt mozdulattal a mutatóujját, de elnevette magát, ahogy én is.
Szorosan lehunytam a szemem, egy kövér könnycsepp gördült le az arcomon, már nem számított semmi, elindult bennem egy folyamat. Több nap szorongás tört fel bennem pár röpke pillanat alatt, és eléggé szégyelltem, hogy neki ezt látnia kellett. Bár úgy tűnt, őt ezt nem zavarta, teljes természetességgel próbált vigasztalni azzal, hogy gyengéden belebokszolt a karomba.
Hogy furcsának bizonyult-e a helyzet? Leírhatatlanul.
Még sosem láttam ezt az oldalát. Mindig is egy rendkívül laza, poénos ember volt, a nap huszonnégy órájában másokat csesztetett, egy évben talán kétszer komolyodott meg, de akkor is csak pár pillanatra. Ez ugyan nem volt egy nagyon nagy mélypont, de tisztán láttam, hogy valami megváltozott benne. Meg kell valljam, ez erősen a frászt hozta rám. Amikor már Tony Stark, aki világ életében mindenre magasról tojt, fél, sőt, egyenesen retteg, na, akkor már nekünk is nagyon kéne. Pedig az égvilágon semmi konkrétummal nem rendelkeztünk, egytől egyig mindenki annyit tudott, hogy a kormány kiad egy dokumentumot, amit nekünk el kell fogadni. Semmi több.
x x x
A tükör elé sétáltam, hogy még egyszer végignézhessek magamon. Hajam egy szoros copfba volt fogva, így sötétkék fülbevalómat nem takarta el, amely pont olyan színű volt, mint a pólóm, melyre egy fekete blézert vettem. Amikor kiválasztottam a darabot, nem voltam biztos benne, hogy passzol-e egymáshoz, de miután felvettem az úgyszintén fekete, testhez simuló nadrágot kételyeim azon nyomban elillantak. Utálom ezt állítani, de szuperül néztem ki.   Gyorsan belebújtam a csizmámba, majd mielőtt még ismételten megigazíthattam volna a hajam, Natasha nyitott be a szobába.
-          Mennünk kell - hangjában érződött, hogy nincs túl jó passzban, mégse mutatta ki másutt.
-          Oké. Pillanat. – néztem félre, majd tekintetem ismételten önmagamra vetődött.
Pár héttel ezelőtt egy életvidám nőt láttam volna magam előtt, aki Amerika Kapitánnyal az oldalán örömmel végzett volna el bármilyen küldetést egy árva szó nélkül. És akkor? Egy megtört tekintettel találtam szemben magam, ki legbelül felrobbanni készül, de nem tehet semmit az áldozatok számának csökkentése érdekében.
Hosszú lépésekkel közeledtem Stark magángépéhez Natasha mellett. Ő sem vette komolyan az eleganciát, hasonló öltözékben virított, mint én, mindössze annyi különbséggel, hogy ő tetőtől talpig feketébe bújt. Lehuppantam a már sokszor látott gép legközelebbi ülésére, velem szemben pedig Steve foglalt helyet. Rajta egy sötétkék ing volt, hozzá sötétszínű farmert vett fel, amely kiemelte a szeme színét, így összességében... nem volt ronda, na. Síri csend uralkodott a helyiségen, mindenki hátradöntött fejjel bámult ki a nagy semmibe, csak a repülő monoton zúgása töltötte meg valamivel a teret. Tekintetem igyekeztem folyamatosan a mellettünk elsuhanó felhőkre szegezni, csak hogy ne kelljen a velem szemben ülő férfira néznem, aki viszont egyfolytában engem vizslatott.
Előhalásztam a telefonom a dzseki zsebéből, s megnyitottam a jegyzetet, s sebesen gépelni keztem.
"Ne nézz rám úgy, mint egy szörnyszülöttre. "
Elé raktam a készüléket, összeráncolt szemmel meredt arra az egy mondatra, gondolom nem nagyon értette, miért nem szóban intéztem.
Ügyetlenül a kezébe vette a telefont, ujjai lassan mozogtak a billentyűkön, míg egy perc múlva ismételten az én tenyeremben pihent az iPhone.
Beszélnünk kell.” 

4 megjegyzés:

  1. Vííííííí* :)
    Még! Még akarok!
    :D
    *most semmi értelmes nem jutott az eszembe :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :D <3
      Örülj neki, hogy neked jut valami értelmes az eszedbe. Én minden Próba Szerencse fejezet után ülök a monitor előtt, és gondolkozom, hogy mit kéne kommentelnem, de túlságosan is el vagyok foglalva azzal, hogy magamban peregnek előttem a lehetőségek a következő fejezettel kapcsolatban! :D

      Törlés
  2. Imádoooom!!! Folytasd kérlek!!!!😢😢😢😢 Steve-nek és Kimnek muszáj beszélniük😆😆😆 nagyon jó várjuk a folytatást!!!

    VálaszTörlés